Ötödik fejezet

Az első próba

Pár héttel Khan halála után bekukkantottam egy helyi állatmenhelyre. Az intézet vezetője régi barátom volt, őt mentem meglátogatni, a kutyákkal semmi előzetes tervem nem volt. Ha emlékezetem nem csal, színházba akartunk menni. Az ismerősömnek volt még valami dolga, úgyhogy amíg vártam rá, elhatároztam, sétálok egyet a menhelyen. Eközben életem egyik legmegindítóbb látványában volt részem. Az egyik kennelben megpillantottam egy nagyon sovány, szánalmas kis Jack Russell terriert. Annyit tudtam róluk, hogy ádáz és alattomos kis bokaharapó jószágok, és nem lelkesedtem különösképpen ezért a fajtáért. Ám ezt a remegő kis lényt nem lehetett nem megsajnálni. Szó szerint reszketett, és nemcsak azért, mert hideg tél volt; puszta rettegést láttam a tekintetében.

Hamarosan megismerhettem a kiskutya szívszorító történetét. Elhagyatva találtak rá, valaki madzaggal kikötötte egy betontömbhöz. Napok óta nem ehetett már, iszonyúan le volt soványodva. Ha nem hozzák be a menhelyre, hamarosan elpusztult volna. A kutya már első ránézésre is rettenetes állapotban volt. A gondozónője elmondta, hogy állandóan szökni próbál, valamint hogy valószínűleg harapós is. Habár addig a menhely lett volna az utolsó, ahová egy új kutyáért beugrottam volna, végül mégiscsak ezzel a kis szerzeménnyel tértem haza. Úgy döntöttem, az autóm hátsó ülésén remegő kutya lesz családom legújabb tagja.

Hamarosan a Barmie nevet adtam neki, ami körülbelül annyit jelent, "Dili". A névadást természetesen az eb természete indokolta. Amikor hazaértem vele, behúzódott a konyhaasztal alá. Onnét azután minden alkalommal rám morgott, ahányszor csak elmentem a közelében. Ezzel azonban csak az iránta érzett részvétemet erősítette. Megítélésem szerint ez a morgás nem agresszió volt, hanem színtiszta rettegés. Arra gondoltam, én biztosan nem bírtam volna ki mindazt, amin ez a kutya keresztülmehetett.

Habár Barmie-t nem azért fogadtam be, hogy új módszeremet próbálgassam rajta, hamarosan rájöttem, micsoda lehetőségek is rejlenek benne. Amióta csak kutyákkal dolgoztam, szinte mindig csak jó környezetben élő állatokkal találkoztam, melyekkel kedvesen bánt a gazdájuk. Most pedig itt volt ez az állat, amely semmi mást nem kaphatott eddig, mint gonoszságot. Az elkövetkező hetekben Barmie lehetőséget nyújtott arra, hogy kipróbáljam rajta mindazt a tudást, amit oly hirtelenében szedtem fel a saját kutyáimmal kapcsolatban. Amellett azonban, hogy ekképpen a helyükre kerülhettek ismereteim darabjai, azt is reméltem, a javára szolgálnak majd ennek a sokat szenvedett kiskutyának.

Addigra megalkottam az első számú aranyszabályt magamnak: bármit javasoltak is a hagyományos kutyakiképzési szokások, én mindig annak az ellenkezőjét teszem. Így tehát megtartóztattam magam, és nem halmoztam el Barmie-t túláradó szeretettel és ajnározással. Szinte elképzelhetetlenül sérülékeny jellem volt. Néha kedvem lett volna felkapni, átölelni, és elmondani neki, hogy most már nincs mitől félnie. Ehelyett azonban elhatároztam, hogy nem török be a személyes terébe, és meghagyom őt a magányában. Üldögéljen csak a konyhaasztal alatt, nagy szemmel bámulva onnét kifelé. Én, mintha mi sem történt volna, igyekeztem a megszokott módon tenni-venni a házban.

Minden általam ismert szaktekintély egyetértett abban, hogy a kutyának mintegy két nap kell arra, hogy megszokja az új házat. Ezután még vagy két hét is eltelhet, míg valóban kinevez magának egy saját helyet. Hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki új munkahelyre kerül. Az íróasztalt hamar megszokja az illető, de a munkatársak közé hetek alatt sikerül csak beilleszkedni. Ezért aztán én is békén hagytam Barmie-t az első két hétben, tegyen mindent a saját kedve szerint. Amikor beszéltem hozzá, a lehető legkedvesebb hangon szólítottam meg. Ha megpillantottam a szoba túlsó felén, ránéztem, és így köszöntöttem: "Szia, kedves!" Láttam, amint a kis farkát tétován csóválni kezdi, bár ő maga mintha küzdött volna ez ellen - ám hasztalan. Úgy tűnt, hogy szeretné kitalálni, mit is akarhatok tőle, de én újból és újból hagytam, hadd menjen.

Legelőször az "etetési színjátékot" próbáltam ki rajta. Akkoriban még mindig csiszolgattam ezt a módszeremet, és Barmie kiváló lehetőségnek tűnt, hiszen napjában négyszer is kapott enni (bár egyszerre csak keveset). Erre azért volt szükség, hogy helyrehozzam a kondícióját. A szegény pára nagyon sokat éhezhetett, mindössze kétharmadát nyomta annak a súlynak, ami a normális lett volna. Az etetési színjáték azonnal hatott. Figyelmesen ült, hátracsapott füllel leste, amint megeszem a ropit. Majd elkezdte csóválni a farkát, mintha csak azt mondaná: "Jól van, értem." Ezután letettem a tálkáját a földre, és odébb léptem. Nézte, amíg elmegyek, majd rávetette magát az ételre.

Barmie szépen hízott, és úgy tűnt, lassacskán felenged a rémülete is. Abbahagyta a morgást, és már ki-kiosont utánam a kertbe, amikor teregettem a mosott ruhát. Ha a közelében ültem, egyszeregyszer már odajött, persze roppant bizalmatlanul. Ha közeledett, soha nem próbáltam megérinteni, hagytam, csak hadd ismerkedjen. Még mindig nagyon érzékeny volt. Amikor elővettem egy pórázt, úgy tűnt, majd' meghal ijedtében. Úgy gondolhatta, ha megkötöm, nem lesz esélye a menekülésre. De én nem akartam semmire se kényszeríteni a legcsekélyebb mértékben sem, így hát elhalasztottam a dolgot. A vezérelvem továbbra is az volt vele kapcsolatban, hogy hagyni fogom: barátkozzon meg magától az új helyzettel.

Az áttörésre akkor került sor, amikor úgy egy hónap múlva épp Sashával labdáztunk a kertben. Tavaszodott már, és emlékszem, Sasha pont hozta vissza a labdát. Egyszer csak felbukkant Barmie is a kertben, szájában egy gumikarikával. Úgy döntött, csatlakozik hozzánk. Láthatta, hogy Sasha úgy került a figyelem középpontjába, hogy játszik velem, hát most ő is hozta a karikáját. Megkértem, hogy adja ide, és ő ideadta. Felvettem, elhajítottam, mire ő utánavetette magát, elkapta és visszarohant vele a házba, ahol bebújt az ágy alá. Tudtam, itt a várva várt alkalom egy kis viselkedésformálásra, úgyhogy nem mentem be utána. Azt akartam, hogy ő is a mi szabályaink szerint játssza ezt a játékot, úgyhogy mintha mi sem történt volna, folytattam Sashával a dobálást. Barmie meg is jelent pár percen belül. Hozta a karikát is, amit én újból eldobtam, ő pedig elszaladt érte. Ezúttal azonban nem bújt el vele, hanem visszahozta nekem. Megdicsértem, és újból eldobtam a karikát, amit szépen vissza is hozott.

Minden egyes kutya, hasonlóan hozzánk, a maga ritmusa szerint tanul. Ezúttal egy menhelyi kutyáról, egy feltehetően lelki sérült állatról volt szó, úgyhogy nem számítottam gyors fejlődésre. És az áttörés egyszer csak mégis bekövetkezett. Tudtam, hogy az önbizalma lassacskán visszatért annyira, hogy tudja, itt senki sem fogja őt bántani. Tudta, hogy biztonságban van, én pedig azt gondoltam, eljött az idő a továbblépésre.

Azt már megmutattam neki, hogy szívesen játszom vele, de csakis az én feltételeim mellett. A következő a behívás volt. Ezzel kapcsolatban mindig arra gondoltam, hogy a kutyák, akárcsak mi, alapjában véve önző teremtések. Nem tudom, a túlélésért folytatott harc öröksége gyanánt, vagy puszta szórakozásból, de a kutyákat mintha mindig ez a kérdés foglalkoztatná: "Ugyan miért csináljam ezt én meg?" Addigi hozzáállásomat a kérdéshez elsősorban a skinneri inger-jutalom elmélet szerint alakítottam, ezt azonban most kiegészítettem a farkasfalka jellegzetességeivel, vagyis a vezér elsőbbségével. A vezér nemcsak a legfőbb úr a csoportban, hanem ugyanakkor ő felel leginkább a csoport jólétéért is. Ezért nekem is meg kellett felelnem ennek a két elvárásnak. Így hát, amikor magamhoz hívtam Barmie-t, mindig volt a kezemben egy kis falatka is. Amikor ez a módszer már jól működött, elkezdtem behíváskor simogatni is a kutyát. Figyelembe véve, hogy Barmie mennyire ijedős volt, amikor hozzám került, a simogatás eltűrése nagyon jelentős mérföldkőnek számított nála. Szerettem volna felkiáltani örömömben, amikor láttam, hogy tetszik neki a kényeztetés. Azon morfondíroztam, vajon mennyi ideje nem lehetett része ennyi szeretetben. Amikor odáig jutottunk, hogy megsimogathattam, csak akkor döbbentem rá, mekkora utat tettünk is meg. Észrevettem, hogy amikor kinyújtom a kezem, hogy megérintsem a nyakát, Barmie mindig leszegi a fejét. Emlékezetem szerint a menhelyen is ezt csinálták a kutyák, simogatás előtt lehajtották a fejüket. Viszont az én állataimnál sohasem tapasztaltam ilyesmit, és elgondolkodtam rajta, vajon mitől lehet ez a különbség. Alaposabb utánaolvasás révén megtudtam, hogy a tarkó nagyon sok fajnál, így az embernél is, egyike a legsebezhetőbb testrészeknek. Gondoljanak most bele, hány ismerősüknek engedik meg, hogy az megérintse a nyakukat vagy a fejüket? Csak azoknak hagyunk ilyesmit tenni, akikben a leginkább megbízunk. Amikor a kutyák verekednek, az igazi küzdelem mindig akkor kezdődik, amikor az egyik a másik nyaka fölé hajol. Eszembe jutott az is, amit még Monty Roberts mondott egyszer. Szerinte amikor egy állat igazán megbízik bennünk, akkor hagyja, hogy megérintsük a legsebezhetőbb pontján. Más szóval, ezzel ismerik el az állatok teljes egészében az ember vezérségét. Ugyanakkor az érintéssel az ember kifejezi az alárendelt félnek, hogy tudatában van annak, miként pusztíthatná el őt. Az, hogy mégsem tesszük meg, még jobban kihangsúlyozza fensőbbségünket. Ekkor döbbentem csak rá, mekkora tekintélyt sikerült szereznem a kutyáim körében, hogy mennyire bíznak bennem. Úgy bíznak bennem, hogy a kezembe adják az életüket. Valahol szívszorító érzés volt.

Sokat tanultam a többi kutyámtól is, Sashától és főleg Donnától. Azonban abban, hogy ötleteimből működőképes módszert hozzak létre, Barmie volt a legfőbb segítségem. Megtanított arra, hogy nem léphetek tovább addig, amíg ő nem bízik meg bennem annyira, hogy teljesen biztonságban érzi magát. Már nem rettegett és nem tartott attól, hogy fájdalmat okozhatok neki. Elkezdett tanulni, mert tanulni akart - és hitt bennem. Abban is segítségemre volt, hogy lássam, módszerem különféle alkotóelemeit egyszerre kell alkalmaznom. A kutyáknak a lehető legtöbb forrásból van szükségük az egymást kiegészítő információkra az ember szándékait illetően. Az utóbbi pár hónap eseményei izgalmasak és kiváltképp eredményesek voltak. Nem is tudom igazán érzékeltetni azt a nyugalmat, ami kutyáim közé költözött - egyszerűen félelmetes volt. És minél többet gyakoroltam velük ezeket a helyzeteket, annál jobban tudtam őket irányítani, és ők is annál szívesebben tették azt, amit szerettem volna. Ami a dolgot még élvezetesebbé tette, hogy egyáltalán nem volt szükségem a megszokott kényszerítő eszközökre. Végül elértem tehát, amire oly régóta vágytam: hogy a kutyák azért kövessenek, mert kedvük van hozzá, ne pedig azért, mert muszáj nekik.

Ahogy várható volt, az emberek már kevésbé lelkesedtek az eredményeim láttán. Akkor is, most is mindig nyíltan megmondtam, mit gondolok, és mit sikerült elérnem - a fogadtatás pedig igen változó volt. Egyesek bájosan mosolyogtak, miközben szelíden csóválták a fejüket, és úgy néztek rám, amiből kiolvasható volt: azt hiszik, hiányzik egy kerekem. Mások sokkal őszintébbek voltak, és kegyetlennek neveztek. Voltak, akik egyszerűen elintéztek, mondván: "Óh, te és azok a bolondos ötleteid!" Mit mondjak, nem vagyok egy kőkemény asszony, sokszor nagyon a lelkemre vettem az ilyesmit. Jó pár alkalommal gondoltam arra, vajon miért is töröm magam, talán hiányzik nekem ez a sok keserűség? Ám eszembe jutott Monty Roberts is, akit az apja elvert a szokatlan ötletei miatt, és akinek negyven éven át szinte egyéb sem jutott a lovak szakértőitől, mint gúny és megvetés. És akkor arra gondoltam, ha Monty kibírta, hát nekem is ki kell bírnom. Talán nem meglepő, hogy mindazok közül, akik megértéssel viseltettek irántam, Wendytől kaptam a legtöbb biztatást. Ő mutatta meg nekem annak idején Monty Robertset is, most pedig hajlandó volt, hogy a saját kutyáin kipróbálja a módszeremet - igen jó eredménnyel. Egyre csak ösztönzött, hogy ne adjam fel.

Munkámnak lassan híre ment, és az emberek elkezdtek tanácsot kérni tőlem, ha valami problémájuk volt a kutyájukkal. Egyre gyakrabban látogattam el különféle kutyák gazdáihoz, és próbáltam segíteni rajtuk a módszeremmel. A siker nem maradt el. Látogatásaimat követően a problémás állatok tulajdonosai szinte azonnali javulásról számoltak be. Tapasztaltam, hogy a kutyák, mondhatni, örömmel változtak előnyükre, mintha "meg akartak volna javulni". Ez igen nagyszerű volt, és én nagy-nagy elégtételt éreztem.

Hat évvel később már kutyák százai voltak a tanítványaim. Új kommunikációs módszerem segíteni tudott szinte mindegyikük viselkedési problémáján. Úgy vélem, a jelen helyzetben kijelenthetem, hogy ha egy gazda úgy cselekszik, ahogy én tanácsolom neki, a kutyája azt teszi majd, amit az ember szeretne. Munkám alapját pedig nem képezi más, mint az alapelvek, melyeket azokban a korai, küzdelmes időkben alakítottam ki. Könyvem következő részében ezekkel az alapelvekkel ismerkedünk meg elsőként.

 

Szívélyes kötelékek -
a falkavezérség megszerzése

 

Azt hiszem, nincs olyan ember, aki nálam jobban tisztelné a kutyaintelligencia mélységeit. Sokszor még az is eszembe jut, a kutyák akár értelmesebbek is lehetnek, mint azon emberek némelyike, akikkel a balsors néha összehoz. Ugyanakkor azt is tudom, hogy egy dolog biztosan meghaladja a képességeiket - nem fognak tudni emberi nyelven megszólalni. Ez persze azt is jelenti, hogy ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk velük, nekünk kell megtanulnunk "kutyául". Ehhez nem kell más, mint hogy tiszteljük a kutyánkat, és figyeljük meg alaposan. Aki szolgának tekinti a kutyát, nem fog elérni szinte semmit. Mindig tisztelnünk kell a kutyát, mégpedig egyszerűen azért, mert kutya!

Van azért egy jó hírem is: míg az emberi nyelvek zavarba ejtően nagy számban és még több helyi változatban, dialektusban léteznek, a kutyák mindenhol ugyanazt a nyelvet "beszélik". Csendes és rendkívüli erejű nyelv ez! Habár egészen kevés alapvető törvényszerűségen nyugszik, mégis, néhány finom változtatással az összes kutya viselkedését hasonlóan befolyásolja. Hogy megérthessük ezeket az alapelveket, először meg kell ismernünk azt a csoportszerkezetet, melyben feltételezésünk szerint minden kutya élni született. Ennek a csoportnak a farkasfalka a legtermészetesebb megjelenési formája.

A mai kutyák megjelenése és életvitele természetesen már igencsak eltávolodott a hajdanvolt ősökétől. A hosszú-hosszú szelekció és tenyésztői erőfeszítések mindazonáltal nem érintették a kutya alapvető ösztöneit. Lehet, hogy a kutyát kiemeltük a farkasfalkából, ám a farkasfalka emléke most is ott é1 a kutya ösztöneiben. A falka életét két hatalmas erő irányítja. Az első a túlélési ösztön, a másik a késztetés a szaporodásra. Ezeknek az erőknek megfelelően a farkasfalkában rendkívül erős hierarchia, rangsor alakult ki, melynek szigora, ahogy azt az állatvilágban megszokhattuk, csak a sikerességével vetekedhet. Minden falkában találhatunk vezéreket és alárendelt egyedeket. A ranglétra tetején az abszolút uralkodók, vagyis az alfa-pár áll.

Az alfák a legerősebbek, a legegészségesebbek, a legintelligensebbek és a legtapasztaltabbak, így hát főként rajtuk múlik a falkatagok sikeres túlélése is. Ennek megfelelően ők irányítják és uralják a falka minden tettét. Uralmukat erejük folyamatos kinyilvánításával tartják fenn. Vezérségük mindenhatóságát leginkább az fejezi ki, hogy a falkában egyedül ők hoznak létre utódokat. Ez emberi szemmel nagyon kegyetlen, idegen szabálynak tűnhet, hiszen mi egy másfajta evolúciós utat jártunk be, számunkra a demokratikusabb berendezkedés az elfogadott. Nekem néha mégis az jut eszembe, talán nem is a kutyák, hanem mi haladtunk rossz irányba. Vajon mi mennyire vagyunk képesek megbízni a vezetőinkben? Egyáltalán, hányan találkoztunk velük személyesen is? Egy farkasfalkában nyoma sincs az efféle bizonytalanságnak. Az alfaegyedek ellenőriznek és irányítanak mindent, a többiek pedig elfogadják ezt. Minden alárendeltnek tudnia kell a helyét és a feladatát. Látszólag mindannyian elégedetten élnek így, és mindannyian a falka boldogulásáért küzdenek.

A falkában felépített rangsor folytonos megerősítést kap, mégpedig az erőteljesen ritualizált magatartásformák révén. A falka élete folyamatosan változik - hiszen az alfák és az alárendelt állatok is gyakorta elpusztulnak -, ez viszont szükségessé teszi a gyakori emlékeztetőket a rangsorra. A farkasok domesztikált rokonait, a kutyákat tekintve úgy tűnik, négy olyan alapvető szertartás van, melyben megmutatkozik a bennük élő falkaösztön. Ezek megismerése nagyon fontos a mi számunkra is, hogy megértsük a következőket.

Nem meglepő, hogy az alfák vadászat és táplálkozás idején különösen intenzíven nyilvánítják ki hatalmukat. Az élelem a falka legfontosabb szükséglete, ezen múlik az állatok fennmaradása. Mint a legerősebb és legintelligensebb egyedeknek, az alfáknak jut a tisztség, hogy új vadászterületekre vezessék a falkát. Amikor felfedezték a zsákmányt, ők vezetik az üldözést és az áldozat elejtését. Talán sehol másutt nem nyilvánul meg ennyire a vezérek döntéshozatali szerepe. A farkas az egértől a bölényig és a rénszarvastól a jávorszarvasig minden fellelhető állatot elejt. A préda becserkészése, űzése és leterítése sokszor napokat vesz igénybe, és az állatok egy-egy vadászat során akár nyolcvan kilométert is megtehetnek. Egy ilyen hadjárat levezetéséhez elszántságra, taktikai és szervezési képességekre van szükség. Mindez az alfa-pár feladata. Az alárendeltek pedig követik és segítik őket.

Amikor a zsákmányt leterítették, a vezérek abszolút elsőbbséget élveznek a falásnál. Végső soron az egész falka túlélése az ő erőnlétüktől függ. Amikor az alfák jóllaktak, csak akkor jöhetnek a többiek - természetesen itt is szigorúan rangsor szerint, előbb az idősebbek, majd a fiatalok. A falka táborhelyén a hátramaradó kölykök és a rájuk vigyázó felnőttek sem maradnak éhen, számukra a falkatagok visszaöklendezik a hazaszállított zsákmány egy részét. Az evésnél nincs pardon, a magasabb rangúak akkor is megtámadják az eléjük tolakodó alárendelteket, ha azok vér szerinti rokonaik.

Az alfa-pár azzal hálálja meg a feléje irányuló hódolatot, hogy minden erejével a falka boldogulásáért küzd. Ha veszély fenyeget, ismét a vezérek járnak élen a harcban. Ez a harmadik olyan helyzet, amikor a falkában uralkodó rangsor szigorúan érvényre jut. Az alfák szünet nélkül és teljes erőbedobással irányítanak. Veszély esetén három megoldás közül választhatnak: a falkát menekülésre, rejtőzésre vagy harcra vezethetik. Bármit tegyenek is a vezérek, a falkatagok követik őket.

A negyedik kulcsfontosságú szituáció a szétszóródott falka újraegyesülésekor lezajló üdvözlési ceremónia. Amikor a farkasok találkoznak, az alfa-egyedek egy pillanatig sem hagynak kétséget afelől, hogy továbbra is ők az urak. Az állatoknak van egy úgynevezett személyes tere, ahová a többi farkas csak akkor léphet be, ha hívják. Az alfák azzal, hogy egyesek belépési szándékát elfogadják, másokra viszont rá se néznek, a falkába történő visszaérkezésükkor mindenfajta vér és erőszak nélkül újra tudják építeni elsőségüket.

Bármennyire házikedvencként bánunk is velük, a kutyák azért ma is úgy képzelik, hogy életüket a farkasfalka törvényei irányítják. Ez a "falka", álljon bár mindössze a kutyából és a gazdájából, avagy egy népes családból, a kutya számára nem más, mint egy csoport, ahol állandóan rangsornak kell lennie. A legtöbb probléma pedig abból adódik, hogy egyes kutyák úgy hiszik, ők vannak ennek a rangsornak az elején, nem pedig mi, a "gazdáik".

A modern világban a kutyák örökös kölyökszerepben vannak, mi etetjük őket és vigyázunk rájuk, szinte sohasem kell nekik gondoskodniuk magukról. Ezért nem szabad sohasem átadni nekik a vezérséget, hiszen nem tudnának megbirkózni az alfára szakadó összes felelősséggel. Ez a nyomasztó teher vezet azokhoz a viselkedésbeli problémákhoz, amelyekkel oly gyakran találkozom a kutyatartók között.

Az utóbbi években számos nehéz kutyaesettel volt dolgom: harapós ebekkel, "ugatógépekkel", biciklisták rémeivel. Minden egyes alkalommal vissza tudtam vezetni az eseményeket a bajok gyökeréig, ami pedig nem volt más, mint a kutya helytelen elképzelése a saját helyéről a rangsorban. Így hát minden ilyen esetben azonos módon kezdtem, mégpedig a "szívélyes kötelékekkel". Ettől egyszer sem tértem el, annyira alapvető fontosságúnak tartom.

A kötelékek kialakítása négy különálló részből tevődik össze. Mindegyik hozzáköthető egy speciális időszakhoz a csoporthierarchia kialakulása során. A kutya minden alkalommal egy kérdéssel szembesül, amire nekünk a megfelelőképpen kell válaszolnunk:

 

●      Amikor újraegyesül a falka, ki a vezér éppen?

●      Ha megtámadják a falkát, vagy veszély fenyegeti, ki fogja megvédeni  tagjait?

●      Amikor vadászatra indulunk, ki vezeti a többieket?

●      Amikor eszünk, milyen sorrendben tesszük?

 

Az elemek folyamatos és ismétlődő hálózatot alkotnak. Kapcsolatban állnak egymással, és szüntelenül, nap mint nap követik egymást. A kutyát ennélfogva folyamatosan jelzésekkel kell ellátnunk. Meg kell tanulnia, hogy nem az ő feladata, hogy vigyázzon a gazdájára, nem neki kell gondot viselnie a házra. Neki az a feladata, hogy a háttérben maradjon, és szép kényelmesen élvezze a kutyaéletet. Olyan ez, mint valami ima, amelyet folyamatosan, újra meg újra elmormolunk. Csak ha célba ér az üzenetünk a kutyánál, és elfogadja a helyét, akkor tud a legerősebb szabályozó, az önkontroll munkához látni benne. Ha sikerül eljutnunk idáig, az adott kutya speciális problémáit már sokkal könnyebben meg tudjuk oldani.

 

1. Az újraegyesülés

Az,, ötperces" szabály

A szívélyes köteléképítés első követelménye a vezérség napi rutinként való bemutatása. Ebben nagyon fontos szerep jut a gazda és kutya közötti viszontlátás pillanatainak. A legtöbb ember szerint ilyesmire akkor kerül sor, amikor hazajövünk a munkából, vagy például a vásárlás után. A valóság az, hogy a nap során ennél jóval több elválás figyelhető meg kutyáink és miközöttünk.

A következőkben próbáljuk meg úgy tekinteni a kutyát, mint a farkasfalka hűséges, oltalmazó vezetőjét. Ebből a szemszögből nézve, ha a gazda csupán a kertbe vagy a fürdőszobába távozik is, a kutya számára ez olyasfajta idegességgel jár, mintha egy kisgyerek hagyná ott a szülő biztonságos közelségét. Továbbá, amíg az ember ilyenkor feltehetően tudja, mennyi ideig lesz távol, a kutyának erről fogalma sincs. Még az is lehet, hogy a "gondjaira bízott" személy sohasem tér vissza! Ezért hát, legyünk távol bár nyolc órán vagy csak nyolc percen keresztül, a viszontlátás pillanata a kutyában szükségszerűen elindítja a vezérség tisztázására szolgáló szertartást. Ahhoz, hogy mi kerüljünk ki, úgymond, győztesen ezekből a helyzetekből, a vezérre jellemző magatartást kell mutatnunk. Ehhez az első lépés az, hogy megtanuljuk semmibe venni a kutyát.

A kutyák sokféleképpen viselkedhetnek a gazdával való találkozáskor. Ugrándozhatnak, ugathatnak, nyalakodhatnak vagy tárgyakat hozhatnak oda. Bármi ilyesmit tesznek is, a gazdának úgy kell viselkedni, mintha mi sem történne. Ha nem így cselekszünk, a kutya eléri a célját, ami nem más, mint hogy kivívja odafigyelésünket. Az, hogy azt tettük, amit ő akart, megerősíti őt a vezető helyen. A kutya akkor is győz, vagyis megkapja odafigyelésünket, ha rákiáltunk: "Hagyd abba!" Tehát a lényeg az, hogy semmiképpen se foglalkozzunk a kutyával ilyenkor. Ne szóljunk hozzá, ne simogassuk, de még csak rá se nézzünk, főleg ne a szemébe. Ha nagyon muszáj, finoman eltolhatjuk magunktól. A gazda feladata, hogy ne tegyen semmit.

Bármennyire izgatott vagy erőszakos is egy kutya ilyenkor, lesz egy pont, amikor abbahagyja az üdvözlési ceremóniát, és odébb somfordál. Valószínűleg ekkor egy kis időre van szüksége, hogy átgondolja az eseményeket. Nagy valószínűséggel hamarosan újra kezdi az egészet. Ha ez történne, megint ne vegyünk róla tudomást. A kutya ekkor már érezni fogja, hogy valami nagyon megváltozott a környezetében. Ahányszor csak visszatér, megpróbál rést ütni az új vezér páncélján. Láttam olyan kutyát is, amely akár tucatszor is nekifutott ennek, míg aztán végül feladta. Minden ismételt próbálkozás egyre erőtlenebb lesz. A végén már alig hallható például, ha ugatnak. Nagyon fontos, hogy észben tartsuk, semmit sem szabad tennünk, amíg egy kicsi is megmarad ebből a viselkedéskészletből. Teljesen hiábavaló a kutyát együttműködésre késztetni, amíg ezzel nem végeztünk.

A kutya azzal jelzi, hogy beletörődött a helyzetébe, hogy elengedi magát, esetleg odébb megy és lefekszik. A gazda számára ez az első jele annak, hogy a kutya észrevette a kapcsolatukban beálló változást. A kutya visszavonulása azt jelenti, hogy jobban tiszteli a gazda jogait. Persze ezzel még közel sincs vége a folyamatnak, ám az első fontos áttörést sikerült elérnünk.

Most következik a nagyon fontos ötperces kivárás. Ha akarjuk, ennél több időt is adhatunk a kutyának, ám legalább öt percig ne kezdeményezzünk semmit, hanem folytassuk tovább rutinszerűen az addigi tevékenységünket. Lehet, hogy Önök közül vannak olyanok, akiket idegesít ez a várakozás. Nekik azt javasolom, hogy üssék el ezt az időt, mondjuk, a konyhában, főzzenek egy kávét vagy egy teát - és már el is röppent az öt perc! Ez a szünet arra való, hogy elteljen annyi idő, ami alatt a kutyában szép csendben, úgymond, leülepednek az új tapasztalatok. A gazda ezzel mintegy arra készteti a kutyát, hogy elgondolkodjon rajta, mi is történt. Két dolgot kell a kutyának észrevennie: először is, a szertartás kudarcot vallott, nem sikerült választ kicsikarnia vele az emberből. Másodszor, valami megváltozott közte és a falka egy tagja között. Mintha csere történt volna a rangsorban!

Egyes kutyáknál gyorsabban esik le a tantusz, mint másoknál. Vannak esetek, amikor a folyamat több időt igényel. Tapasztalataim szerint azonban az öt perc elég szokott lenni ehhez a beletörődéshez. Ha ez alatt az idő alatt a kutya odajönne hozzánk úgy, hogy nem hívtuk, ne vegyünk róla tudomást. Ha esetleg egyenesen felugrik az ölünkbe, hát lökjük le szó nélkül. Mostantól nem engedjük meg, hogy bármit is kiköveteljen magának.

Mindezt persze könnyebb elmondani, mint véghezvinni, különösen nagy, erős kutyák esetében. Ám a gazdának állhatatosnak kell lennie. Ha a gazda áll, és a kutya odajön hozzá, el kell fordulni tőle, így rázva le magáról. Ha a kutya felugrana ránk, mellső lábait a mellünkre támasztva, finoman, ám határozottan toljuk el magunktól a mellkasánál fogva. Nem tudom eléggé hangsúlyozni annak a fontosságát, hogy ne szóljunk egy szót se a kutyához, és ne is csapkodjunk magunk körül ilyen esetben. Egy kurta "Menj innen!" felszólítás is elég ahhoz, hogy a kutya elérje a célját, ami nem más, mint hogy kiérdemelje odafigyelésünket. Ha már letelt az öt perc, kezdődhet a további foglalkozás a kutyával, melynek során a gazda speciális módszerekkel tovább bizonyítja, hogy mostantól új vezérség vette kezdetét.

Sokszor hallottam, hogy az emberek kegyetlennek tartják az itt bemutatott módszert, amikor nem veszünk tudomást a kutyáról. Ilyenkor azt szoktam válaszolni, hogy ha helyes mederbe terelem a kutyával való viszonyomat, sokkal kellemesebb partner válik belőle. Ha biztosítom magamnak az időt az egyéb elfoglaltságaimra is, akkor viszont az idő, amit a kutyámra fordíthatok, minőségi együttlétté alakul. Minden gazda már a kezdetektől fogva nekiláthat, hogy kialakítsa magának ezt a minőségi időtöltést a kutyájával. Egyáltalán nem arról van szó, hogy a gazdának egyszer és mindenkorra elutasítóvá kell válnia a kutyájával szemben; továbbra is épp annyit játszhat vele és kényeztetheti, amennyit csak akarja - csak most már akkor, amikor arra tényleg kedve van. Ugyanakkor a kutya is boldogabb, nyugodtabb állat lesz egy olyan kapcsolatrendszerben, ahol egyértelműen tisztázták, ki vigyáz kire.

 

A behívás

Amikor letelt az öt perc, a gazda nekiláthat, hogy az új szabályok szerint foglalkozni kezdjen a kutyával. Az első és legfontosabb feladat az, hogy a kutyát magunkhoz tudjuk hívni, amikor csak akarjuk. Erre kéréssel és jutalmazással kell rávennünk az állatot. Jobban szeretem a "kérés" kifejezést, mint a "parancs" szót, hiszen alapvetően az a célunk, hogy a kutya mindent a saját akaratából hajtson végre. Törekedjünk arra, hogy a kutya a maga jószántából válasszon minket vezéréül.

Kulcsfontosságú mozzanat, hogy behíváskor szemkontaktust kell felvenni a kutyával, és a nevén kell szólítani. Ám még ennél is lényegesebb, hogy jutalmaznunk kell, ha a kutya végrehajtotta a kívánságunkat. Hogy mi legyen a jutalom, teljesen a gazdára van bízva. Apró sajtdarabkák, máj- vagy hússzeletek egyaránt nagyon hatékonyak lehetnek, de gyakorlatilag bármi megteszi, amit a kutya szeret. Egyszer egy hölgy megkérdezte, vajon jó-e, ha ilyenkor ad a kutyának egy egész doboz konzervet. Figyelembe véve, hogy kezdetben igen gyakran kell jutalmaznunk, ezzel leginkább egy hihetetlenül kövér kutyát állíthatunk elő.

Száz szónak is egy a vége, a fő az, hogyha odajött a kutya, máris nyújtsuk oda neki a jutalomfalatot, miközben dicsérjük is meg, például így: , Jó kutya!", ,Jól van, okos!" Ajánlatos gyengéden meg is simogatni a kutya fejét, nyakát. Így a kutya már kezdettől fogva megtapasztalja az alapvető szabályt: ha megcsinálja, amit kértek tőle, azonnali jutalomban részesül. Az egyidejű élelem, szóbeli dicséret és valamely fontos testtáj simogatása nagyon erős üzenet a kutya számára: "Mostantól mindig így fog történni ez a jó dolog." Ha a kutya odamegy az őt hívó vezérhez, jutalmat kap érte.

A behívás alapvető fontosságú elem a gazda vezérségének megalapozásában, úgyhogy egészen addig kell gyakorolni, amíg pontosan úgy zajlik le, ahogyan azt szeretnénk. Gyakran előfordul például, hogy a kutya a megszólításra és különösen a simogatásra elkezd ismét izgatottan viháncolni. Ha ezt tapasztaljuk, vagyis hogy kutyánk visszacsúszik a már az előzőekben leírt szintre, azonnal hagyjuk abba a behívás gyakorlását, és csak legalább egy óra elteltével kezdjünk hozzá megint. A kutyának meg kell tanulnia, hogy cselekedeteinek azonnali következményei vannak - és nemcsak a helyes magatartást követi rögvest a jutalom. Ha valamit rosszul csinált, az ember akkor is azonnal reagál, mégpedig úgy, hogy megvonja tőle azt, amire a leginkább szüksége van: a vezér figyelmét. Tehát a gazdának nem kell mást tennie, mint szép nyugodtan végigcsinálni az egészet, az elejétől kezdve, és mindaddig ismételni és ismételni, kitartóan és higgadtan, amíg a kutya meg nem érti, mit akarunk tőle. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a gazda ne kezdjen türelmetlenkedni, és legfőképpen, hogy ne legyen dühös. Kérek mindenkit, őrizze meg a higgadtságát ezekben a pillanatokban - jusson eszünkbe Kipling, és legyünk nyugodtak!

A nevelésnek ebben a szakaszában alakítsuk ki azokat a helyeket is a lakásban, ahová nem mehet a kutya. A kutyának meg kell tanulnia, hogy ezekre a helyekre csak a vezér léphet be. A kutya igen könnyen képes elsajátítani az ilyesfajta szabályokat, mert az ehhez való alapokat magával hozta az ősi falkából. A farkasoknál az alfa-egyed személyes tere sérthetetlen. Az alárendeltek csakis a vezér hívására léphetnek be ide. Kutyánk remélhetően azonnal alkalmazkodni fog ehhez az új rendszerhez. Ha így történik, nincs más dolgunk a következő néhány napon, mint újból és újból megismételni az egészet az elejétől a végéig. Ahogy múlik az idő, megtapasztaljuk, hogy a kutya mindenféle nagyobb hűhó nélkül reagál majd, ha nevén szólítjuk és hívjuk. Ez jó jele annak, hogy már közel vagyunk a célhoz. A kutya viselkedését, amelyikben megfogant a módszerem hatása, leginkább egy olyan jól nevelt gyermekéhez tudnám hasonlítani, aki az iskolában tiszteli a tanárait. Ha az osztályban a nevén szólítják, odafigyel a tanárra, és várja, mit kérnek tőle. Én azt szeretném, ha a kutya pontosan így viselkedne. Szép figyelmesen üljön vagy álljon, nézzen a gazda szemébe és várja a kérést, akármi legyen is az.

A kutyáknak rengeteg csodálatos képessége van, ám legjobb tudomásom szerint mégsem gondolatolvasók. Nem tudják előre, mit szeretnénk tőlük. Ha az előbb leírt módon alapozzuk meg kapcsolatunkat velük, ha ily módon szerezzük meg a vezérséget, egy új kapcsolatrendszer előtt egyengetjük az utat. Ezentúl a kutyának nem kell azon töprengenie, vajon mit is akar tőle a gazdája. Készen fog állni az együttműködésre, figyelni fog a gazda kívánságaira. Ugyanakkor pedig lesz ideje pihenni és kellemesen élni az életét.

 

2. Vészjelzések

 

Amikor együtt dolgozom a gazdákkal, mindig hangsúlyozni szoktam, mennyire fontos, hogy a köteléképítés négy eleme szoros kapcsolatban legyen. Amikor elkezdik az első résszel, rögtön érinteni kell a második területet is. Ezt a területet szoktam a "vélt veszélyek észlelése" kifejezéssel illetni. Erre a leggyakoribb példa az a szituáció, amikor valaki jön hozzánk. Szerintem mindenki látott már kutyát, amint az szinte megtébolyodik, ha megszólal a kapucsengő vagy kopogtatnak az ajtón. Nincs olyan postás vagy villanyszámlás, aki ne lett volna már ennek a kéretlen üdvözlésnek a szenvedő alanya. Természetesen a tárgyalt viselkedés gyökere is a farkasfalka szokásaiban rejlik. Ha egy kutya önmagát a falka mindenható urának képzeli, az is természetes a számára, hogy a falka lakhelyét neki kell megvédeni. Tehát ilyen helyzetekben a kutya a pontosan nem azonosított, vélt veszély elhárításáért lép akcióba. Valaki vagy valami be akar lépni a falka területére, ő pedig szeretné, nagyon szeretné tudni, hogy ki az, és mit akar. Számára természetes, hogy a betolakodóval neki kell foglalkoznia.

A gazdának kettős a feladata ilyenkor. Az egyikben a gazda, a másikban a jövevény játssza a főszerepet. Amikor a kutya ugatni, toporzékolni kezd az ajtóhoz érkező látogató zajaira, a gazdának meg kell köszönnie ezt a kutyának. Ennek az az értelme, hogy a gazda, mint jó vezér, nyugtázza a hűséges falkatag viselkedését. A kutya felfedezte a lehetséges veszélyt, és jelezte azt a vezérnek, aki majd meghozza a döntést. Olyan ez, mintha a gyerekünk szólna, "Valaki jött!", mi pedig megköszönnénk ezt neki. A kutya, miután a felelősséget átadta a döntéshozónak, nyugodtan megvárja, hogy a gazda beengedi-e a látogatót, vagy sem.

Nincs két egyforma kutya. Egyik jobban, másik rosszabbul reagálhat eleinte az ilyen helyzetekben. És természetesen az emberek közül is egyesek könnyebben, mások nehezebben alkalmazkodnak. Tapasztalataim szerint négyféle módon közelíthetünk ezekhez a szituációkhoz. Az első változat az, amikor a gazda odaengedi a kutyát az ajtóhoz, amikor kinyitja azt a vendégnek. Ekkor persze a jövevényt meg kell kérni, hogy pontosan úgy ne vegyen tudomást a kutyáról, ahogy azt korábban már megtárgyaltuk. Alaposan el kell magyaráznunk az ismerősünknek, hogy érezzen bármekkora késztetést is, mégse foglalkozzon a kutyánkkal.

Ez persze, jól tudom, nagyon nehéz dolog, különösen annak, aki szereti az állatokat, illetve olyan kutyák esetében, amelyek bármire képesek, csak hogy ők legyenek a figyelem középpontjában. Így hát a második lehetőség az, hogy a gazda ilyenkor a kutyát . pórázra veszi. Így már nagyobb befolyással lehet az állatra, ha a helyzet azt megkívánja.

Ha a kutya tényleg teljesen lehetetlen módon viselkedik, jöhet a következő megoldás, amikor is betessékeljük az állatot egy másik szobába. Nagyon fontos, hogy ezt kéréssel érjük el, ne legyen az egésznek büntetés vagy elzárás jellege. Sosem szabad közben a kutyát félrelökni, felemelni. Főleg pedig ne hajítsuk ki a házból a kertbe. Azt szeretnénk ugyanis, hogy a kutyát a művelet során pozitív élmények érjék, és jó asszociációk épüljenek ki benne a kért viselkedéssel kapcsolatban. Használjuk a már megismert jutalmazási technikákat. Először is dicsérjük meg a kutyát, amiért felismerte és jelezte a "veszélyt", vegyük át tőle a döntéshozói feladatokat, majd adjunk neki egy jutalomfalatot a közreműködésért. Ezután már rázárhatjuk a másik helyiség ajtaját, hogy pillanatnyilag elrekesszük őt a bejövő emberektől.

Amikor a gazda ily módon teret és időt nyert, már nyugodtan elmondhatja a vendégnek, hogyan viselkedjen, és mi is ennek a dolognak a célja. Meg kell kérnünk az ismerősünket, hogy viselkedjen az új szabályoknak megfelelően. Ha ezzel megvagyunk, jöhet a kutya. Nagyon fontos, hogy a kutyához senki se szóljon ebben a pillanatban. Ellenkező esetben a kutya megint csak a régi, kellemetlen viselkedését fogja mutatni.

A negyedik megoldást akkor alkalmazzuk, ha a hozzánk érkező személy nem hisz abban, amit a kutyával csinálunk, erről nem győzhető meg, vagy egyszerűen nem érti, mit akarunk tőle. A kisgyermekek természetszerűleg általában ebbe a kategóriába tartoznak, velük egyébként külön is foglalkozunk a könyv későbbi részében. Ebben az esetben a legjobb, ha a kutyát végig elkülönítve tartjuk. Ugyanezt javasolom, ha olyan családtagok, ismerősök jönnek hozzánk, akikről tudjuk, hogy nem fognak együttműködni velünk. A legtöbb gazda ugyanis nem akar barátok nélkül maradni a kutyája miatt. A köteléképítés sok tekintetben hasonlít arra, amikor megtanulunk autót vezetni. Egy idő múlva mindkét esetben szinte vérré válnak az alapvető fogások. A gazdának ekkor már csak különleges helyzetekben kell azon gondolkodnia, mit is kellene tenni. Az esetek túlnyomó többségében szinte automatikusan fogunk cselekedni, és ez az új képességünk nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy a maga teljességében élvezhessük a kutyatartás örömeit.

Az is igaz azonban, hogy senki sem vezethet autót addig, amíg többek között nem ismeri az alapvető részek működését, mint amilyen a fék, a sebességváltó és a gázpedál. Pedig a kutyatartó számára a következő feladat a séta lesz. Mielőtt a gazda kilép a külvilágba a kutyával, meg kell tanulnia, hogyan irányíthatja az állatot ebben az új környezetben. Mint az összes többi helyzetben, az alapvető irányítási követelmények itt is a behívás, a gazda mellett haladás, az ültetés és a helyben maradás lesznek.

A régi mondás szerint mindenütt jó, de legjobb otthon. Ez különösképpen igaz, amikor valaki a módszeremet szeretné elsajátítani. Szenvedélyesen hiszek abban, hogy a kutya és gazda közötti köteléképítésre nincs még egy annyira megfelelő terület, mint a megszokott otthon. Így hát azt tanácsolom a gazdáknak, legalább két hétig csak otthon gyakorolják a részleteket.

A kutya behívását természetesen már rögtön az ötperces szabály elsajátítása után el kell kezdeni gyakorolni. A korai stádiumban a kutya kezd rájönni, hogy bizonyos viselkedésformákat jutalom követ, másokat pedig nem. Gyorsan rááll arra, hogy a jutalmazott magatartást mutassa, ne pedig a másikat. Ugyanez az elv lesz érvényben a kiképzés összes többi lépése során is.

Következő feladatul minden kutya számára az ültetést javasolom. A legtöbb gazda esetében időnként életbevágóan fontos, hogy mozdulatlanná tegye kutyáját. Vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen megmentheti a kutyánk életét!

Mint mindig, most is abból indulunk ki, hogy a kutya saját akaratából hajtsa végre a kívánságainkat. Az a lényeg, hogy a kívánatos viselkedés egyben pozitív élményekkel társuljon a kutyában. Azt szeretném, ha a kutya felismerné az előtte álló szituációt, hogy abban ott van egy megoldás, amiért jutalmat kap, ha megteszi. Ismét csak hangsúlyozhatom, nincs még egy olyan erős ösztönző erő a kívánt eredmény elérésére, mint a táplálékjutalom. Ha ülni tanítjuk a kutyát, először hívjuk oda magunkhoz. Ha odajött, tartsunk egy apró falatkát közvetlenül az orra fölé. Ezután mozdítsuk kezünket a falatkával hátrafelé, a kutya feje fölé. Ekkor a kutya ösztönösen követni igyekszik a vonzó illatot, hátrahajlítva a fejét, miközben a hátulja lefelé süllyed. Végül a kutya magától leteszi a fenekét a földre. Ebben a pillanatban pottyantsuk az eledelt a kutya szájába, miközben kimondjuk a vezényszót: "Ülj!" A jel így egyértelmű, a kutya helyes reakcióját pedig azonnal követi a jutalom.

Ha a kutya hátrálva követi a fölötte mozgatott jutalomfalatot, a másik kezünket tegyük mögé, és gátoljuk meg a tolatásban. Soha ne nyomjuk le a kutya fenekét erőszakkal a földre. Ha a kutya mégsem ül le, a legjobb, ha elrakjuk a jutalmat, majd pedig újra kezdjük az egész műveletet. A kutya hamarosan rá fog jönni az alapvető törvényszerűségre: ha jól csinál valamit, megkapja a falatot, ám ha nem, hoppon marad. Nem telik bele hosszú idő, és gyönyörűen leül majd, ha azt szeretnénk. Mindazonáltal ne feledjük, hogy a kutya nagyon is értelmes élőlény. Ha odaül elénk, anélkül hogy erre kértük volna, semmiképpen se jutalmazzuk meg ezért, hiszen csak megpróbálja visszaszerezni az irányítást a döntéshozatalban!

Ha eddig megvolnánk, következhet a lábnál marasztás. Ezen azt értem, hogy el kell érnünk, hogy kutyánk megértse: számára a legmegfelelőbb hely mindenkor a gazda oldala mellett található. Most is a legjobb, ha póráz nélkül dolgozunk; a kutyának így módja lesz a menekülésre, ezáltal sokkal bátrabban fog viselkedni, mivel biztonságban érzi magát. A táplálékjutalom lesz most is az akaratunk legmegbízhatóbb megerősítője. A gazdánál mindig legyen a kutya kedvenc eledeléből pár falatnyi, ezzel csalogassa az állatot maga mellé. A simogatással se fukarkodjunk természetesen, és főképpen az olyan kulcsfontosságú területekre koncentráljunk, mint a fejtető, a nyak és a váll. Az üzenet lényege a következő: "A vezér én vagyok, ismerem a gyenge pontjaidat, de azért vagyok, hogy megvédjelek." A kutya nem tehet mást, mint hogy megbízik egy ilyen meggyőző felhatalmazással bíró személyben.

A legtöbb kutya számára az esetek túlnyomó részében a leülés és lábnál maradás képessége elegendő is. Én azonban még azt is nagyon hasznosnak tartom, ha egy kutyát szükség esetén rá tudunk venni a lefekvésre is. Ennek nagyon egyszerű az oka. Módszerem lényege mindig a nyugodt hangulat, és egy kutya a földön fekve juthat a leginkább ellazult állapotba. Most is a jutalmazásos módszerrel fogunk élni, ám ezúttal a kutyát előbb valamely alacsony bútor alá (asztal, szék) hívjuk, majd ott fektetjük le. Megint csak a szituáció manipulálásával dolgozunk, hiszen a kutya inkább a saját belátása révén kerül a földre, nem pedig erőszakkal. A kutyák hihetetlenül gyorsan felfogják az ilyesmit.

Ebben a stádiumban már nem kell minden egyes jól végrehajtott akciót táplálékkal jutalmazni. A jutalomfalat nagyon komoly megerősítő, és különösen a kezdeti lépéseknél használatos. A későbbiekben folyamatosan ritkíthatjuk az effajta dicséretet. Lassanként már csak minden második-harmadik, végül csak körülbelül minden huszadik alkalommal adjunk falatkát a kutyának. Arra azonban figyeljünk, hogy ne szüntessük be teljesen a jutalmazást, mert a kutya figyelmét mindig fenn kell tartani valamivel.

Érdemes ismét visszanyúlni a gyermekekkel vont párhuzamhoz. Eszembe jut Ceri, az unokám, amint szüleitől az illedelmes viselkedést tanulta. A varázserejű "légy szíves" kérés volt éppen soron. Egyszer a kislány mégis elfelejtette mondani, amikor inni szeretett volna. "Elfelejtettem, hiszen még csak négyéves vagyok", mondta angyali mosollyal. A kutyák is pont ilyenek. Náluk is beletelik egy időbe, amíg mindent pontosan elsajátítanak. Ha azonban rászánjuk a kedvességet és törődést, biztosan sikerrel járunk.

Az emberek sokszor azt hiszik, az én módszeremmel elvész az élvezet a kutyatartásból. Számomra ez zavarba ejtő, hiszen éppen az ellenkezőjéről van szó. Ha a gazda leveszi a felelősséget a kutyája válláról, ezzel sokkal boldogabb, szabadabb élethez juttatja az állatot. Ha a gazda megválaszthatja, hogy mikor foglalkozzon a kutyával, biztosítani tudja, hogy az így együtt töltött idő valóban eseménydús és kellemes, egyszóval minőségi legyen. Az effajta együttlétek alkalmasak igazán csak arra, hogy a kutyával mély és gyümölcsöző kapcsolatot alakíthassunk ki.

Két olyan tevékenység van, ami kiváltképp alkalmas arra, hogy még közelebb kerüljünk a kutyánkhoz. A játéktárgyakra és az ápolásra gondolok. A játékok egyszerre építik a kötelékeket, és erősítik a vezér helyzetét. Az ápolgatás, simogatás pedig hatalmas élvezetet nyújt a kutya számára. Itt ismét alkalmazhatjuk a jutalmazásos technikát: ha a kutya tiltakozás nélkül engedi kefélgetni, fésülgetni a legféltettebb testrészeit, adjunk neki jutalomfalatot. Az így kialakított beidegződések egy életre fennmaradnak. Később még részletesen is kitérek erre a két tevékenységre.

 

 

3. Irányítsuk mi a sétát!

Az eddig ismertetett gyakorlatok, úgymint a behívás, az ültetés és a láb mellett maradás, általában egy hét alatt elsajátíthatók. Ezek alapozzák meg a következő feladatot, a sétát. Ez a kutya szemében egyenértékű azzal, hogy a falkát vadászatra vezetik. Természetesen az emberek kutyasétáltatási szokásai erősen különbözőek lehetnek. Egyesek mindössze reggel és este tesznek egy-egy rövid sétát a kutyájukkal. Mások viszont hosszú kirándulásokra indulnak a nap (sőt az éjszaka) legváltozatosabb időpontjaiban. Módszeremmel igyekszem az összes stílust kiszolgálni. Bármikor történjen is a séta, az alapelv a következő: a gazda irányít. Erről úgy győződhetünk meg a legkönnyebben, ha megkérdezzük saját magunktól, vajon boldogok vagyunk-e séta közben, és úgy érezzük-e, mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk. Ismét csak a nyugalom és következetesség vezesse tetteinket.

Először is szoktassuk hozzá a kutyát a pórázhoz. Nekem legjobban a vékony, zsinórszerű, fonott pórázok tetszenek. A láncokról mindig a fegyverek jutnak eszembe. Gondoljunk csak arra, hogy a kutya azért húzza tiszta erőből a pórázt, mert úgy hiszi, ő a vezér. Ebben a hitében pedig a legerősebb póráz sem fogja megingatni. A kutya viselkedésére csak az van hatással, ha elméjében megváltoztatjuk a rangsorról alkotott elképzeléseket. Tehát: hívjuk magunkhoz a kutyát, majd egy falat kíséretében csatoljuk rá a pórázt. Kétségtelenül ez a legfeszültebb pillanat, hiszen a kutya most veszíti el a szabadságát, most gátoljuk meg első ízben a menekülését. Most fordul elő először az is, hogy a gazda egy idegen tárgyat erősít a kutya leginkább féltett testrészére. Ha a kutya megriadna, nyugtassuk meg egy falat segítségével, jelezve, hogy nem történik semmi rossz, sőt! Ha a kutya elfogadja a pórázt, ez annak a jele, hogy még mélyebben hisz a gazda vezéri szerepében.

Abban természetesen semmi meglepő sincs, hogy a legtöbb kutya izgalomba jön a kilátástól, hogy hamarosan kiléphet a tágas külvilágba. Számukra a vadászat, a portya minden tevékenységek netovábbja. Az adrenalin rohama ilyenkor elhatalmasodik rajtuk. A gazda feladata, mégpedig nem is a legkönnyebb, hogy kordában tartsa ezt a lelkesedést. Mindazonáltal ez a vezérség próbája is.

Ha már fönn van a póráz, a gazda hívja maga mellé a kutyát, ha kell, egy falat segédletével. Ha a kutya el szeretne húzódni, a gazda álljon nyugodtan, a kutya így hamar megtapasztalja tettének következményeit. Ekkor a gazda hívja magához ismét az állatot. Ha sikerrel jártunk, ideje indulnunk. Ha a kutya húzni kezdene, rögtön álljunk meg. Az alapvető üzenet ebben az, hogy a kutyának nem szabad elöl csörtetnie, hanem a gazda közelében, annak lába mellett kell haladnia. Ha nem így viselkedik az engedetlen falkatag, akkor vissza kell térnie az otthonába...

Ez az elv akkor válik a legfontosabbá, amikor a gazda és kutyája kilép a kertkapun vagy a bejárati ajtón. A kutya szemében a kapun túli világ már kívül esik a tanya biztonságos határain, és lehetséges veszélyek sokaságát rejtheti. Rendkívül fontos, hogy a kapun a gazda lépjen ki először. Ez azt jelenti ugyanis, hogy az ember a vezér, ő ellenőrzi, tiszta-e a levegő odakint. Ennek a mozzanatnak nagyon erős jelzésértéke van. Ha a kutya mégiscsak előrefurakodna, vissza kell hozni és újra kezdeni az egészet.

Az odabenn kialakított szokásoknak a külvilágban is érvényben kell maradniuk. A séta közben a kutyának sohasem szabad előreszaladnia. Ez a pozíció ugyanis a vezért illeti. Ha a kutya úgy tapasztalja, megszerezheti az élenjárás jogát, azt fogja képzelni, ő vezeti a vadászatot, vagyis ő a falkavezér. A kutya helye természetesen mindig a gazda mellett van.

A kutyák persze rettenetesen izgatottak a séta elején. A pórázt gőzerővel rángató kutya közös probléma szinte az összes gazda számára. Nagyon lényeges, hogy a gazdák ne menjenek bele a pórázhúzási mérkőzésbe. Még a legkisebb kutyusok is hatalmas erővel képesek húzni, ebbe a játékba a gazdának nem szabad beleegyeznie. A kutyának a gazda játékszabályait kell követnie, nem tevékenykedhet a saját szakállára. Ha a kutya folyamatosan húz, álljunk meg, engedjük a pórázt lazára, és jelezzük: a séta így nem megy tovább. Sokak számára ez idegtépőnek és unalmasnak tűnhet, de ígérem, nem kell sokáig csinálni. Amikor a kutya rájön, hogy a póráz rángatásakor abba fog maradni a séta, nagyon hamar felhagy a rossz szokással.

Persze mondhatják a Tisztelt Olvasók, hogy megtagadni a kutya napi sétáját roppant kegyetlen dolog. Szerintem azonban ez egy olyan eszköz, mellyel igen mély tiszteletet ébreszthetünk a kutyában magunk iránt, ami elengedhetetlen a külvilágban való mozgáshoz. Máskülönben a kutya olyan környezetbe kényszerül, amelyet nem ismer és nem ért, miközben neki kellene a vezérnek lenni, amely feladatra egyáltalán nem alkalmas. Az én szememben ez az igazi kegyetlenség. Másrészt pedig azok az áldozatok, amelyeket a gazda ebben a stádiumban hoz, eltörpülnek a későbbiek során várható tetemes haszonhoz képest.

 

"Ott maradsz!" és,, Gyere vissza!"

 

A kutyasétáltatás kétségtelenül az egyik legkellemesebb időtöltés. Szerintem nincs olyan gazda, aki ne élvezné, amikor szabadon engedi a kutyáját, amely ekkor, rohanás közben mutathatja meg csak igazán a valós képességeit és személyiségét. Mindazonáltal azoknak, akik már idáig jutottak a kutyájukkal, két újabb feladatot kell beiktatniuk a repertoárba. Ezek pedig a helyben maradás és a visszahívás.

A kutyát nem szabad elengedni a pórázról sűrűn beépített környéken vagy utak közelében. Mindig meglep, hogy egyesek milyen könnyen figyelmen kívül hagyják azt a rengeteg veszélyt, ami egy ilyen helyen leselkedhet az állatra. Ha viszont nyílt, lakatlan részre érünk, vagy kijelölt kutyafuttatón vagyunk, lecsatolhatjuk a pórázt az állatról. Mielőtt azonban ezt megtennénk, kérem a gazdákat, végezzenek el egy feladatsort, ami még egyszer megerősíti az otthon felállított alapelveket.

Először tanítsuk meg a kutyát a helyben maradásra. Ez könnyű, amíg a kutya pórázon van. Kezdésnek ültessük le a szokásos módon. Ezután forduljunk a kutya felé és lépjünk hátra egyet, miközben felemeljük az egyik kezünket, és kimondjuk az utasítást: "Ott maradsz!" Ezután hívjuk oda magunkhoz az állatot. Ezt ismételjük meg néhányszor, miközben a gazda kissé mindig távolabb megy. Ha a kutya utánunk jönne, lépjünk vissza hozzá, és kezdjünk hozzá még egyszer, a legelejéről. A kutyának most is meg kell tanulnia viselkedése következményeit. A játékszabályokat mindig a gazda diktálja.

Ha már megy a helyben maradás, a gazda szabadon engedheti a kutyát. Amikor először levesszük a pórázt, azt tanácsolom, eleinte tartsuk még a kutyát egy rövid ideig a lábunk mellett. Nem árt, ha egy kis falatkával szerzünk érvényt az óhajunknak. Ezután engedjük, hadd menjen, miközben mondjunk is neki valami jellegzetest, amiről megtanulja majd, hogy ez az elengedés jele. Ilyen például az, hogy "Szaladj játszani!".

Most jön az újabb fontos feladat: a kutya visszahívása. Használjuk ismét bátran a jutalmazásos módszert! Azt tanácsolom, a gazda eleinte próbálja meg rögtön lábhoz hívni a kutyát, mihelyt az három-négy méterre eltávolodott tőle. Az a tudat, hogy a kutya hívásra visszajön, nagyon megnyugtató tud lenni a továbbiakban séta közben.

Végső soron minden gazda maga dönti el, mikor bocsátja szabadon a kutyáját, és mikor nem. Szerintem nem szabad elengedni az állatot, ha a legkisebb gyanúnk támad, hogy esetleg nem tudjuk majd visszahívni. Ha valaki nem biztos ebben, azt javasolom, először otthon vagy a kertben tegyen egy próbát. Az itt tapasztaltak már előre jelzik, mire számíthatunk egy sokkal tágasabb környezetben. Azoknál a kutyáknál, ahol problémás a visszahívás, inkább használjunk egy jó hosszú pórázt. Ezzel könnyebben a tudtára adhatjuk a kutyának, mit is akarunk, amikor visszahívjuk. Gyengéden húzzuk magunk felé, miközben hívjuk, és alkalmazzunk táplálékjutalmat is.

 

4. Az étel hatalma

A farkasfalkában zajló kommunikáció és irányítás jó részét természetesen nem áll módunkban utánozni. Még ha akarnánk, sem volnánk képesek az alfákhoz hasonló agresszióval és testbeszéddel fellépni a vezérségért folyó küzdelemben. Ám ha kihasználjuk az emberi leleményesség lehetőségeit, véleményem szerint mégis a kezünkben lehet az alfák egyik leghatékonyabb eszköze. A köteléképítés alapvető eleme ugyanis a táplálkozás idején lezajló rangsorviták tisztázása.

Hamarosan kiderül, miért hívom ezt a lépést "gesztus-evés"-nek. Az újdonsült gazdának mintegy két hétig kell alkalmaznia ezt a technikát. Az a jó, ha lehetőség szerint az összes családtag részt vesz benne. Ha egységes csapatként viselkednek, a közvetített üzenet sokkal erőteljesebb lesz, és mindannyian a kutya fölé kerülhetnek a családi ranglistán. A lényeg, hogy az ember elsőbbsége megfellebbezhetetlen szabályként jusson a kutya tudomására, tehát az említett kéthetes periódusban ezt a "játékot" a kutya minden étkezésekor be kell mutatni. Megértem, hogy praktikus okokból nagyon sok tulajdonos napi egyszer, az esti órákban ad enni a kutyájának. Mégis, a módszerem maximális hatékonyságának érdekében arra kérném őket, lehetőleg kétszer, reggel és este etessenek.

A módszer egyszerű. Mielőtt a kutya ételét összekevernénk, egy magasan fekvő asztalon készítsünk oda minden jelen lévő személy számára egy-egy kis falatot egy tálcára. Bármilyen kis finomság megteszi, keksz, süti vagy ropi, mindegy. Ezután tegyük a kutya tálját is a tálcára. Győződjünk meg róla, hogy az állat figyeli a mozdulatainkat, majd töltsük bele a tálba az ételét. Ezután, anélkül hogy szólnának a kutyához vagy ránéznének, a családtagok vegyék el és egyék meg a saját falatjukat. Csak miután mindenki végzett az evéssel, akkor tegyük le a földre a kutya adagját. Fontos, hogy eközben se foglalkozzunk sokat a kutyával, próbáljunk szenvtelenül viselkedni. Végül a gazda odébb sétálhat, hagyva enni a kutyát.

Ezzel a kis színjátékkal nagyon erős üzenetet küldtünk a kutya felé. A farkasfalkában a rangsor tisztán kifejeződik az evés idején. Először a vezér és a közvetlenül alatta álló nyúlhat a zsákmányhoz. Csak miután ők jóllaktak, következhet a falka többi, alacsonyabb rangú tagja. Hogy mondandónkat kellően kihangsúlyozzuk, vegyük el nyomban annak a kutyának az eledelét, amelyik otthagyja azt evés közben. Ne aggassza a gazdát, hogy állata esetleg éhezni fog ettől. A kutya nagyon hamar meg fogja érteni a szituációt, higgyék el nekem. Újból csak az a közölnivalónk ezzel a kutya felé, hogy csupán a megfelelő viselkedésért jár neki jutalom. A gazda diktálja a feltételeket, amelyek révén ételhez jut az állat. Ha az nem úgy viselkedik, ahogy kell, ezúttal legfeljebb az éhkoppot nyelheti.

A kutyák falkaállatok, szeretnek csoportban élni. Azt szoktam mondani, két kutyával feleannyi a gond, mint eggyel. Játszanak egymással, szórakoztatják egymást, ha pedig a gazda nincs otthon, társaságot adnak a másiknak. Ám akármilyen családi berendezkedés szerint éljünk is, gondoljunk arra, hogy a kutya a környezetében élő állatokat (és ide értendők az emberek is) a falka tagjaként kezeli. Mindannyiunkra ugyanazok a falkatörvények érvényesek, és a kutyának még inkább szüksége van ezekre a szabályokra, mint nekünk. Az én módszeremnek az a lényege, hogy egy olyan szabályrendszert állítsunk fel, amelyet a kutya könnyen felfoghat a falka viszonylatában. Ha egy gazda alkalmazni kezdi az előbbiekben tárgyalt négy alapelvet, két hét sem telik bele, és a kutyája teljesen tisztában lesz az új szabályokkal. Természetesen az is igaz, hogy nincs két egyforma kutya. Minél inkább sérült a kutya magatartása az előélete során, minél súlyosabb viselkedési hibákkal van dolgunk, annál több időbe telik majd, míg helyre tudjuk hozni a hibákat. Az én módszerem nem jár sem fájdalommal, sem rettegéssel, a tanácsom mindig ugyanaz: türelem, kedvesség - és az eredmény nem marad el.

 

Oldal: Jan Fennell Kutyapszichológia vagy Tanuljunk meg kutyául 2.
M & B KUTYAKOZMETIKA - TACSKÓ SZALON - © 2008 - 2024 - mbkutyakozmetika.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat