Különálló életek – küzdelem
a szeparációs stressz ellen

Ha problémás esettel találkozom, legyen az harapós jószág, vagy esetleg egy olyan kutya, amelyik nem képes rászokni a szobatisztaságra, mindig az előző fejezetben tárgyalt köteléképítéssel kezdem a munkát. Csak ha a helyére tettük a kutya téves elképzeléseit a ranglétrán elfoglalt helyéről, akkor köszönt be a gazda otthonába a nyugodt és örömteli kutyás élet. Ám természetesen nincs két egyforma eset, a problémák is annyifélék, ahány kutyánál jelentkeznek. Azt tapasztaltam, hogy ha hoztak egy kutyát, hogy segítsek helyrehozni a viselkedését, mindig kiderült, nem csak az a hiba vele, ami miatt a gazdája aggódott. Ebből következően a módszeremet alkalmassá kellett tennem a mind szélesebb körű válságkezelésre. Hamarosan kiderült, hogy életem bizony soha többé nem lesz már szürke és egyhangú.

Erre nincs is megfelelőbb példa, mint az egyik első esetem, melynek Sally, egy körzeti ápolónő a főszereplője. Sally egy bájos kis falucskában lakik, nem túl messze tőlünk. Egy nap felhívott, és meglehetősen izgatott hangon a következőket mondta: "Hallottam, hogy mivel foglalkozik mostanában. Érdekelne, hogy tudna-e kezdeni valamit az én Bruce-ommal." Bruce négyéves keverék volt, csinos, kissé rókaszerű külsővel. Sally egyszerűen imádta ezt a kutyát, és Bruce is valahogy hasonlóképpen érezhetett gazdasszonya iránt. Csakhogy ennyi szeretet már talán kicsit sok volt a jóból. A kutyát ugyanis gyakorlatilag nem lehetett magára hagyni.

Amikor Sally otthon tartózkodott, Bruce-t nem lehetett levakarni róla, bárhová ment is. Az állat állandóan láb alatt volt. Az igazi bajok azonban csak akkor kezdődtek, amikor a nővérnek el kellett mennie hazulról. Amikor az ajtót becsukta maga mögött, a lakásban elszabadult a pokol. Bruce összevissza száguldozott a házban, és őrjöngve hurcolta Sally fellelhető ruhadarabjait. A nő gyakran arra tért haza, hogy a kutya csinos kis fekvőhelyet állított elő a ruhatárából. Azt mondanom sem kell, hogy Sally mosodaszámlája csillagászati összegekre rúgott. Néhány kedvenc ruhájától pedig örökre búcsút kellett vennie.

Bruce viselkedésének a legrosszabb vonása mégis az volt, ahogyan a ház bejárati ajtaját kezdte tönkretenni. Először a fából készült ajtótokot rágta meg. A fa engedett, a szilánkok mögül előbukkant a fal. Amikor Sally felhívott, a kutya már átrágta magát a tapétán és a vakolaton, úgyhogy kilátszottak a csupasz téglák. Az ajtó borzalmasan nézett ki. Sally ki akarta hívni a községi ácsot, ugyanakkor tudta, a helyzet mindaddig reménytelen, amíg Bruce fel nem hagy a rombolással.

Az elkövetkező években más kutyáknál is nagyon sokszor tapasztaltam ezeket a visszaköszönő tüneteket. Bruce viselkedése klasszikus esetnek számít, az egyik leggyakoribb problémának, amivel dolgom akadt: ez pedig a szeparációs stressz. Nem kétséges, minden kutya számára igencsak kellemetlen, amikor a gazdája magára hagyja. Ez a gyötrelmes érzés vezet oda, hogy egyes állatokból ennyire pusztító hajlamok törnek elő. Láttam kutyákat, amelyek széttépték, megették a bútorokat, függönyöket, ruhákat és újságokat. Emlékszem egy olyan állatra, amely magnókazettát evett meg, úgyhogy végül műtéttel kellett eltávolítani a gyomrában összecsavarodott szalagot. Nem szükséges mondanom, hogy a kutyák esetenként meg is ölhetik magukat ilyen helyzetekben.

Tapasztalataim szerint azonban a kutyák nem úgy szoronganak ilyenkor, mint ahogyan egy magára hagyott gyermek sóvárog a szülei után. A kutyák inkább olyanok, mint egy aggódó szülő, aki elveszítette szem elől a gyermekét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek, Bruce esetében is pontosan erről van szó. Az is kiderült, hogy Sally és kutyája életvitele csak tovább erősítette ezt a helyzetet. Amikor először ellátogattam Sallyékhoz, az első tapasztalatom az volt, hogy Bruce felugrál rám. Sally ebben semmi kivetnivalót nem talált. Ebből kifolyólag a kutya nem tisztelte az emberek személyes terét. Továbbá Bruce mindig a nő nyomában volt, bárhová ment is Sally, a kutya szobáról szobára követte. Ragaszkodásuk egymás iránt tulajdonképpen megható volt, különös tekintettel arra, hogy Sally és partnere nemrég szakítottak egymással. Nekem azonban azt kellett szem előtt tartanom, hogy a probléma valahol pont itt gyökerezik.

Amikor arról kérdeztem Sallyt, hogy milyen rendszeres elfoglaltságai vannak a kutyával, kiderült, hogy ilyenek egyszerűen nem léteznek. Mivel ő volt a körzeti nővér, a nap bármely szakában ugraszthatták valahová. Életében ezért semmi állandóság nem volt.

Általában reggel ment dolgozni, néha hazaugrott ebédelni, azonban volt, hogy késő estig bent kellett maradnia. De voltak itt más bajok is. A ház például tele volt az elképzelhető legkülönfélébb játéktárgyakkal. Ezenkívül egy púpozott kekszesvödör állt a bejárati ajtó közelében. Amikor megkérdeztem Sallyt, hogy az mire szolgál, azt felelte, hogy része a távozási szertartásnak. Eszerint a munkába induló Sally megsimogatja Bruce-t, azt mondja neki, hogy ne féljen, hamarosan haza fog jönni, majd ad neki egy kekszet, és kimegy az ajtón. A vödörnyi keksz különben arra szolgált, hogy Bruce az egyedüllétek idején se éhezzen, hanem szépen szolgálja ki magát. Nem volt kétséges, hogy Sally nagyon szereti a kutyáját, ám ezt a szeretetet hibás módon közvetítette Bruce felé. Segítenem kellett, hogy jó irányba tereljük mindezt a gondoskodást.

Nem tartott soká felállítanom a diagnózist. Eléggé biztos voltam benne, hogy olyan kutyával van dolgom, amely felelősséget érez a gazdája iránt. Bruce a kölykeként kezelte Sallyt, ezért ha a nő ment valahová, a kutya jó szülőként követte, nehogy valami baja essen. Az ajtó szétszedése a színtiszta pánik megnyilvánulása volt, ugyanis a lakásból itt vezetett kifelé az út, ő pedig mintegy csapdába esett Sally távozása után. Elveszettnek hitt "kölykéhez" pedig csakis az ajtó szétrágásával juthatott. Amikor mindezt elmagyaráztam Sallynek, ő teljesen megértette, mi motiválhatja a kutyája viselkedését. Hiszen nem esne-e kétségbe bármelyikünk, ha a kisgyermeke valahová az ismeretlenbe távozna tőle? A szegény kutyának mindössze ekkora mozgástere maradt, és nem tehetett mást, mint hogy megpróbált Sally után eredni. (Egyébként tudományos vizsgálatok is igazolták már, hogy a kutyában endorfin szabadul fel rágcsálás közben, és ez a vegyület, az adrenalinhoz hasonlóan, csökkenti a fájdalmat.)

Mindemellett Sally egy sor olyan dolgot is művelt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Többek között az a mód, ahogy távozott hazulról, még jobban felizgatta Bruce-t. Az indulás előtti rítus megerősítette a kutyát abban, hogy ő a vezére ennek a kicsiny falkának. Ahogy megértette a rítus lényegét, arra is képessé vált, hogy megjósolja a hamarosan bekövetkező rémes eseményt. Ő volt a felelős vezér, és nem akarta, hogy a nő kilépjen abba a világba, amit nem ismer kellőképpen - hiszen, a definíció szerint, az alfa mindig mindent jobban tud.

A kutya szorongását csak fokozta gazdája hangulata hazaérkezéskor. Amikor a belépő Sally valami disznóságot talált a lakásban, mindig összeszidta Bruce-t. A kutya szemében ezt a magatartást a gazdánál csakis valami olyan inzultus válthatta ki, ami távollétében érte. Így a kutya ideges volt, amikor gazdája távozott, és akkor is, amikor megjött. Vajon mi történhet vele odakinn? De még ez sem volt elég, ugyanis a helyzetet tovább élezte Sally szokása, miszerint a kekszutánpótlást elérhető helyen hagyta az ajtó mellett. Hiszen mit is jelent ez? Az étel felett a vezér rendelkezik, tehát ha mindig van ételed - te vagy a vezér!

Amikor efféle esetekkel találkoztam, mindig eszembe jutott Pán Péter története, amikor is Wendy és a gyerekek elrepülnek Gilinggalanggal, a tündérrel. Amikor felszállnak, a tündér varázsporából rászáll egy kevés Nanára, a kutyára is, aki azután képes lesz velük repülni. Amikor a lánc visszarántja a kutyát, pofáján a szomorúság és a rémület kifejezése ül. Aggódott a mesebeli állat, vajon hová is megy a családja, és kétségbe is esett, hiszen a továbbiakban már nem oltalmazhatja őket. Nagyon sajnáltam szegény párát, és most ugyanúgy megsajnáltam Bruce-t is. Mint oly sok más eb, amellyel találkoztam, ő is azt képzelte, hogy ő felel a gazdájáért. Mivel a kutya egy olyan rendszer leszármazottja, ahol a falka fennmaradása mindenek felett áll, a kölyke elvesztése mély kétségbeesésbe taszíthatta. Az én feladatom tehát az volt, hogy megváltoztassam a szerepeket és újraosszam a feladatokat.

Minden gazda esetében ugyanúgy szoktam kezdeni a munkát. Sallynek is át kellett esnie a "szívélyes köteléképítésen". Csak ha végigcsinálja a négy lépést és megszabadítja Bruce-t a felelősség terhétől, akkor tudja elhárítani felőle a szorongást is. Sally nagyon szerette a kutyáját, ezért eleinte borzasztó kegyetlen dolognak érezte, hogy semmibe kell vennie őt. Mint annyian mások, úgy képzelte, a kutyája teljesen bele fog rokkanni ebbe. Mind a mai napig a legáltalánosabb reakció ilyenkor az, hogy a hozzám forduló kijelenti: "A kutyám biztosan azt fogja hinni, hogy már nem is szeretem őt." Erre én azt felelem, hogy mi, emberek túlzottan is függünk a magunk emberi ideáitól, különösen, ami az emberi szeretetre vonatkozik. Pedig ha nagyon szeretünk valakit vagy valamit, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy jót tegyünk vele. Ennek szellemében arra kérem a gazdákat, ez egyszer próbáljanak kevesebbet gondolni a saját igényeikre, és törődjenek inkább a kutyájukkal. Különben is, ha már egyszer sikerült a helyes előjelű kötelékeket kialakítani a kutyánkkal, annyit babusgathatjuk, amennyit csak akarjuk - mert mindez már egy teljesen más alaphelyzetben fog történni.

Bruce ekkor már négyéves volt, és olyan régóta élt ebben a helytelen rendszerben, hogy minden tekintetben egyfajta mintapéldánya volt az elrontott kutyáknak. Hogy az egyedül hagyás problémáját külön orvosolhassam, mélyebbre kellett ásnom a baj gyökeréhez. Az első dolog az volt, hogy megkértem Sallyt, ne hangoztassa, mikor fog elmenni hazulról. Azt szerettem volna, hogy valódi vezérként viselkedjék, aki akkor megy és jön, amikor csak kedve szottyan rá. Azt is javasoltam neki, hogy távozását ne kísérje túl sok változás a házban. Amikor Sally otthon tartózkodott, állandóan szólt a tv és a rádió, ő pedig vagy a kutyájához beszélt, vagy a telefonban csevegett valakivel. Így amikor elment otthonról, a kutyát hirtelen fojtogató csönd vette körül. A zajos, élettel teli ház egyszerre olyan hellyé változott, ahol nincs semmi, csak üresség és magány. A kutyának minden azt sugallta, hogy Sally otthagyta őt. Sallynek arról is le kellett szoknia, hogy élelmet hagyjon szanaszét a kutyának. Ez teljesen rossz irányba terelte a dolgokat, mert azt az érzést erősítette Bruce-ban, hogy ő a vezér. Ráadásul semmi értelme sem volt, hiszen a kutya nem is evett a kekszből. Hogyan is ülhetne le egy "szülő" enni, amikor épp nem tudja, merre járhat a féltett "gyermek"? Ehelyett azt tanácsoltam Sallynek, hogy saját maga etesse Bruce-t, alkalmazza a gesztus-evést, hogy ezzel is hangsúlyozza a saját fensőbbségét. A következő két hétben ezzel kellett foglalkoznia.

A legfontosabbnak azonban azt tartottam, hogy szűnjenek meg a drámai jelenetek, amelyek Sally távozását és visszatérését övezték. Ezeknek az eseményeknek ezentúl a lehető legtermészetesebben kellett zajlaniuk. Hogy Bruce megtanulhassa, hogy Sally jövése-menése teljesen természetes dolog, kidolgoztam számára a ,,gesztus-távozás" módszerét. Meg kell, hogy mondjam, Sally elég furcsa képet vágott, amikor először megemlítettem, hogy mit várok tőle. Ennek ellenére becsülettel kitartott, és folytatta a tréninget. Azt szerettem volna, ha Bruce nem kerülne olyan izgatott állapotba, amikor Sally elmegy hazulról. A bejárati ajtót érthető okokból nem lehetett erre a célra felhasználni, hiszen Bruce keserveinek nagy része a lakásnak ehhez a pontjához kötődött. Sajnos a háznak nem volt más ajtaja, így Sallynek a nappali ablakán kellett kimásznia.

Habár ily módon a távozás nem volt éppen mindennapi látvány, Sallynek az öltözködést, a kabát és cipő felvételét feltétlenül Bruce szeme láttára kellett végrehajtani. A rádiót is bekapcsolva kellett hagynia, hogy a lakás megszokott légköre minél kevésbé változzon meg, ha ő elmegy. Ezek után kimászott az ablakon, körbement a ház mellett, majd visszajött a bejárati ajtón keresztül. Amikor belépett, Bruce-t észre sem volt szabad vennie. Az üzenet világos: ő a vezér, akkor és úgy távozik és tér vissza, amikor és ahogy épp kedve tartja. Ehhez nincs szüksége a kutya engedélyére. Sally elmondása alapján Bruce arcán a maximális értetlenség honolt ezekben az időkben. Egyszerűen nem értette, hogy mi folyik körülötte. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy egyáltalán nem esett kétségbe a változások miatt. Felbátorodva ezen, azt tanácsoltam Sallynek, ismételje meg az ablakos mutatványt, de most már öt percig maradjon kint, mielőtt  visszajönne. Bruce-t továbbra sem volt szabad észrevenni. A kutya most is nyugodtan szemlélte gazdája távozását és visszatérését. Az ajtó sem tanúskodott újabb rombolásról.

Sokszor megkérdezték már tőlem, vajon miért kell újból és újból megerősíteni a vezér pozícióját, ha újra viszontlátjuk a kutyánkat. Ennek számos oka van. Az egyik legfontosabb választ most is a vadon szolgáltatja nekünk. A farkasfalka szerkezete állandóan változik. Amikor a farkasok vadászni mennek, egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian túlélik a kalandot. Mindig fennáll a lehetőség, hogy az alfa-egyedek valamelyike vagy egyik-másik alárendeltjük megsérül, elpusztul. Így hát újból és újból szükség mutatkozhat az erőviszonyok tisztázására, hogy az egyedek tudják, aktuálisan ki vezeti őket, és melyiküknek mi lesz a feladata az elkövetkezőkben. A kutyában ugyanezek az ösztönök munkálkodnak, és ezek a háziasítás során sem változtak lényegesen. Amikor eltűnünk a kutya szeme elől, ő nem tudhatja, hová megyünk, és mikor jövünk majd vissza. Így hát, amikor visszatérünk, nem számít, mennyit voltunk távol, a kutyának meg kell győződnie arról, ki is a vezér tulajdonképpen. Ez az egyedüli módja, hogy a rendszer megtartsa nyugalmi helyzetét.

Nagyon imponáló volt, ahogy Sally végig kitartott, és hosszú időn keresztül végezte kutyájával a gyakorlatokat. Egy hétvégén láttunk neki a munkának. Megkértem, hogy minden kimászás során maradjon öt perccel tovább odakinn. Vasárnapra Bruce már sokkal nyugodtabban tűrte az egyedüllétet, és nem nyúlt az ajtóhoz. Nem tudom, a szomszédok mit gondolhattak, amikor azt látták, hogy egy nő folyamatosan ugrál kifele a háza ablakán, de, őszintén szólva, ez sem őt, sem engem nem érdekelt.

Sally akkor is folytatta a megkezdett feladatot, amikor ismét munkába kellett mennie. Hamarosan Bruce már nem ugrált föl rá, ha megjött este, hanem szépen farkcsóválva álldogált. Kettőjük kapcsolata szorosabbá vált, mint valaha. És Sally végül megejthette az oly régóta vágyott telefont a helyi ácsmesterrel

 

Aljasok és mogorvák - az idegességből
támadó kutyák kezelése

Ahogy híre ment annak, hogy képes vagyok gyógyírt találni a kutyák viselkedési rendellenességeire, egyre gyakrabban hívtak meg betelefonálós rádióműsorokba. Végül aztán 1999 tavaszán a yorkshire-i tévéadótól is megkerestek, hogy egy műsor keretében mutassam be a módszeremet hat problémás állaton. Ezeket a kutyákat hatszáz jelentkező közül választották ki a gazdák levelei alapján, és képviselve volt köztük szinte minden olyan nehézség, melyek orvoslására a módszeremet kifejlesztettem. Egyikük, a Meg névre hallgató aranyszínű cocker spániel különösen rossz természetűnek tűnt.

A gazdái, Steve és Debbie elmesélték, mennyire szeszélyes a kutyájuk, milyen hirtelen hangulatváltozásai vannak. Sikoltozó hangon ugat, amikor idegenek közelednek felé, széttépi a postás által bedobott leveleket. Meg legrosszabb szokása a hamissága volt - nemrég megharapta egyik ismerősük kislányát. Steve-éknek szintén volt három gyermekük, és a szülők maguk is aggódtak, amikor Megnek, úgymond, "idege" volt. Bevallották nekem, hogy két tanácsot már kaptak Meg problémájának kezelésére: vagy sózzanak oda neki időnként, vagy pedig irtassák ki, mielőtt súlyosabb sérülést okozna valakinek.

Mielőtt egyszer is láttam volna Meget, biztos voltam benne, hogy

az egyik leggyakoribb kutyaviselkedési zavarban szenved: az ideges agressziótól. Ennek a problémának számos megnyilvánulási ö formája van. Ez rejlik a legtöbb olyan eset hátterében, amikor a 3 kutya harapós vagy túl ugatós, illetve állandóan felugrál a látogatókra. Emiatt nem érezheti magát biztonságban a postás, a villanyszámlás és az újságkihordó. De hiába van ennek a bajnak ennyifajta tünete, az ellenszer mindig egy és ugyanaz: el kell távolítani a kutyát a vezéri posztról.

A kutyák nem egyszeri elhatározásból válnak falkavezérré. A kutya ösztönösen tudja, hogy a falkának vezetőre van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. Meg gazdái gondatlanok voltak, és akaratlan jelzéseikkel szépen átengedték a vezérséget a kutyájuknak. Ebből a szemszögből nézve Meg viselkedése teljesen érthető volt, hiszen ő egyszerűen csak megpróbálta elvégezni azt a feladatot, amit a magáénak érzett. Agresszív viselkedése abból származott, hogy olyan szituációba került, amelyet nem ismert teljesen, egy olyan világban kellett vezérnek lennie, melynek bonyolultságát fel nem foghatta. Dühöngő fellépése az idegenekkel szemben annak a jele, hogy veszedelmes betolakodóknak látta őket, akiktől meg kell védenie a "falkáját". A dolgot tovább nehezítette, hogy Meg egyedüli kutya volt a háztartásban. Sokan ismerjük a magányos szülők fokozott aggodalmát a nehéz helyzetekben.

Steve és Debbie hamar rájöttek, hogy a gazda ilyenkor már nem boldogul egyedül. Amiről azt hiszi, hogy segít, azzal is legtöbbször az ellenkezőjét éri el. A kutya ugyanis nem tanácsokat vár a gazdától. A kutya szemében a gazdából csak akkor lesz vezér, ha az erősebb, uralkodóbb és tapasztaltabbnak látszó, mint ő. A gyenge gazdát a kutya lenézi, és ha sokat makacskodik, rendre is utasítja, ami nem más, mint maga az agresszió. Nem is csoda, hogy lassacskán az egész család tartani kezdett Meg szeszélyeitől.

Átéreztem, milyen rossz is lehetett Meg gazdáinak. Szerették a kutyát, és segíteni akartak neki. Nem jöttek rá, hogy erre az a legjobb módszer, ha tudtára adják, itt nem ő a főnök. Ezáltal ugyanis a kutya sokkal nyugodtabban élhet, hiszen nem nyomasztja annyi felelősség.

Amikor a kutyákkal és a gazdával dolgozom, szeretem meg is mutatni, hogy mit várok el tőlük. Ha a gazda hajlandó alkalmazni a módszeremet, bemutatom neki, mit érhet el, ha átveszi a vezérséget. Így amikor besétáltam Steve-ék nappalijába, az első látogatástól kezdődően semmibe vettem Meget, rá se néztem, meg sem simogattam. Minden ténykedésem azt hangsúlyozta a kutya számára, hogy az alfa én vagyok, nem félek tőle, és nem kérek a gyámkodásából. Még tovább menve, úgy viselkedtem, mintha ide tartoznék, sőt mintha itt minden az enyém lenne. Az embereket mindig meglepi, micsoda hatalom rejtőzik egy ilyen egyszerű fogásban. Amikor ismét eljöttem, ahelyett hogy a szokásos tombolással fogadott volna, Meg egyszerűen nem vett rólam tudomást. Abban a családban, ahol már rettegtek egy-egy vendég jövetelekor, az ilyesmi valóságos csodának hatott.

Immár annak kellett következnie, hogy Meg gazdáit is megtanítsam erre az uralkodói stílusra. Az első feladat az volt, hogy Stevenek és Debbie-nek úgy kellett kimenni a szobából, hogy nem köszöntek a kutyának. Ezután megkértem őket, hogy jöjjenek is vissza, de úgy, hogy továbbra sem vesznek tudomást Megről, bármit tegyen is az. Akárcsak a legtöbb gazdának, eleinte számukra is rettentő természetellenesnek tűnt így viselkedni. Mondhatni, mindez ugrás volt nekik az ismeretlenbe. Tudták, milyen szeszélyes a kutyájuk, és biztos vagyok benne, eleinte rettegtek attól, vajon hogyan fog reagálni egy ilyen hirtelen visszautasításra. Ám amikor elmagyaráztam nekik, megértették, hogy az örökös visszavonulásukkal csak meghosszabbítanák a kutya rémuralmát. Minden egyes alkalommal, amikor kitüntető figyelmükkel Meg felé fordultak, valamilyen módon megerősítették őt a vezéri pozícióban. Ezzel pedig minden maradt a régiben, sőt egyre rosszabb lett.

Mint annyi más hozzám forduló gazda, Steve és Debbie is kész volt végigcsinálni azt, amire vállalkoztak, így híven követték az utasításaimat. Meg persze végletesen ideges lett ettől. Szemét rám meresztette, úgy, hogy majd' kifordult üregéből. Fel s alá járkált, mély hangon morgott, és szó szerint remegett. Amikor egy kissé már lecsillapodott, arra biztattam a gazdáit, próbálják odahívni őt magukhoz, kis szárított májdarabkákat kínálva jutalmul. Egy órán belül lett egy olyan kutyájuk, amely szépen odaült melléjük, és érezhetően sokkal kevésbé volt ideges, mint addig valaha is életében. Ami a legfontosabb, kidülledő, dühös szemek helyett, mondhatni, egészen lágyan pillantott ránk. Hosszú évek alatt megtanultam felismerni, hogy az effajta lágy nézés a legbiztosabb jele annak, hogy sikerült megtalálni a hangot a kutyával, hogy már képesek vagyunk kommunikálni vele. Ahogy megpillantottam Meg tekintetében ezt a csillogást, már tudtam, jó úton haladunk a győzelem felé.

Még két hétig dolgoztam Steve-vel és Debbie-vel, megbizonyosodva arról, hogy sikeresen át tudják venni az alfa szerepét a kutyától. Nagyon jól elsajátították a "szívélyes köteléképítés" elméletét. Ha Meg kéretlenül ment oda hozzájuk, nem foglalkoztak vele. A kapcsolatteremtési kísérleteit visszautasították. Ám ha jól reagált valamely szituációban, azonnal jutalomban részesítették a kutyát.

Arra is megtanítottam Meg gazdáit, hogy miként reagáljanak, ha kutyájuk izgatottá válik. Ha például megugatja a postást, egyszerűen mondják neki azt: "Köszönöm." Ennek az üzenetnek így az a lényege, hogy Meg végzett a feladatával, felhívta a jövevényre a vezér figyelmét.

A régi rossz szokásokat nemcsak az ember, hanem a kutyák is lassan felejtik el. Meg egy darabig még megmorogta a látogatókat, amikor azok bejöttek a társalgóba. Ezekre az esetekre azt tanácsoltam Steve-éknek, hogy ilyenkor keljenek föl és menjenek ki a szobából. Ezzel két dolgot tudtak Meg értésére adni. Először is, tetteinek mindig megvan a következménye. Másodszor, a továbbiakban már nem az ő tiszte eldönteni, ki a kívánatos és a nemkívánatos vendég a háznál. Vezérségének napjai végérvényesen elmúltak immár.

Végül pedig erre az időszakra az egész családot rávettem a gesztus-evésre. Mindannyiuknak el kellett fogyasztaniuk egy falatkát a kutya szeme láttára, tettetve, mintha csak az ő táljából ennének. Csak amikor már az összes ember végzett a maga falatjával, akkor tették le a kutya tálját a földre. Ezzel a gazda a következőt jelzi: "Rendben, mi jóllaktunk, most már megeheted, ami maradt." Ahogy korábban már elmagyaráztam, ez újabb fontos lépése a rangsor tisztázásának, valamint segít megszabadítani a kutyát a nem őrá méretezett felelősség alól.

Néhány hét alatt sikerült gyökeresen megváltoztatni Meg személyiségét - és ezzel együtt a házban uralkodó légkört is. A posta érkezése nem járt többé keserű meglepetéssel a szétszaggatott levelek láttán. Ha Meg nyugtalankodni kezdett, gazdáinak elég volt néhány megnyugtató szót szólni, és már csend is lett. A fejvesztett rohanás az ajtó felé a múlt részévé vált. A látogatók anélkül érkezhettek és távozhattak, hogy a kutya rájuk mászott vagy megtámadta volna őket.

A televíziósok ötlete az volt, hogy be tudják mutatni a kutyát "kezelés előtt és után", vagyis a módszerem alkalmazását megelőzően, majd pedig annak eredményét követően. A kamerák előtt Steve és Debbie elmondták, hogy a változás mértéke egyszerűen lehengerelte őket. Nem tudták elrejteni az érzelmeiket, ahogy Meget átölelték, de annyira, ahogy addig még sohasem. Debbie még sírt is. Azt hiszem, az effajta pillanatok kedvéért érdemes az embernek szívvel-lélekkel küzdenie. Ahogy ott ültem velük, azon vettem észre magam, hogy egy picit nekem is kicsordultak a könnyeim.

 

Békéltetés - a harapós kutyák

A harapósság kétségkívül a legnehezebb, legzavaróbb és leginkább veszélyes probléma, amivel az embernek a kutyák között dolga akadhat. Elég, ha felidézem magamban a saját kutyám, Purdey emlékét ahhoz, hogy átérezzem, milyen szörnyű is a felismerés, amikor rájövünk: a kutyánk képes megharapni egy embert. A legtöbb embernél, ahogyan apámnál is, a harapás egy olyan határ átlépését jelenti, amely már egyszerűen elfogadhatatlan. A számát se tudom már annak, amikor olyan kutyák esetében kérték kétségbeesetten a közbeavatkozásomat és segítségemet, amelyeknek ez volt az utolsó esélyük - ha kudarcot vallunk, a kutyát elpusztítják. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a legtöbbjüket sikerült megmentenem ettől a sorstól.

Amikor ezzel a problémával szembesülünk, legelőször is realista módon kell szemlélnünk a dolgokat. A nyers valóság márpedig az, hogy a kutyák egyszerűen képtelenek elfelejteni azt, amire az ösztöneik révén be lettek programozva. Bennük ugyanolyan mélyen gyökerezik az önvédelemre való késztetés, mint bennünk. Ha fenyegetve érzik magukat, három lehetőség közül választhatnak: menekülés, mozdulatlanná válás, vagy pedig a harc. És időnként kétségtelenül az utolsó lehetőséget választják majd, élve jogukkal az önvédelemre. Ilyen egyszerű az egész.

Ahogyan minden egyéb viselkedési zavar esetében, a harapós kutyák is mind másmilyenek. A bajok forrása általában ugyanaz, ám a megjelenési forma változhat, hiszen a kutyák maguk is egyedi jellemvonásokkal bírnak. A most bemutatásra kerülő három eset is különbözni fog egymástól. Hosszú évek tapasztalata képessé tett arra, hogy felismerjek bizonyos kuryajellemtípusokat anélkül, hogy akár egyszer is láttam volna magát az állatot. Így volt ez Spike-kal is, a fehér német juhásszal, amely két fivéré volt. Steve és Paul Manchester külvárosában lakott a kutyával. Azért hívtak fel, mert azt remélték, módszeremmel elérhetik, hogy Spike felhagyjon a házba érkező látogatók megtámadásával. A kutya ugyanis mind veszélyesebbé vált. Így például Spike lassan mindenkire rátámadt, aki el akarta hagyni a házat. Abban a pillanatban, amikor valaki, beleértve a fivéreket is (!), kezét a bejárati ajtó kilincsére tette, Spike felugrott és csúnyán odakapott. A családtagok már nem is merték meglátogatni őket, annyira féltek a kutyától. Steve és Paul komolyan aggódtak, hogy sürgősen meg kell válniuk Spike-tól, ha nem sikerül valami megoldást találniuk.

Nem is kellett belépnem a lakásba, máris tudtam, hogy borzalmas teremtménnyel lesz dolgom. Ugatása olyan mély, olyan erős és haragos tónusú volt, valamint annyira intenzíven művelte, hogy amint felfelé mentem a lépcsőn az ajtóhoz, megértettem: ez a kutya halálosan biztos abban, hogy ebben a falkában ő az egyedüli úr.

Előérzetem bizonyosságra váltott, mihelyt bejutottam a lakásba. Birodalma határain belül Spike csak úgy sugározott az uralkodói méltóságtól és erőszakosságtól. Csaknem érinthető volt ez az aura a kutya körül. Ahogy nagy kevélyen fel-alá lépkedett, az üzenet félreérthetetlen volt. Jó felépítésű állat volt, és tisztában is volt az erejével. Ő volt az alfa, és szándékai szerint ezt mindenkinek tiszteletben kellett tartania. Ahogy beléptem, szemét rám meresztette, majd mintegy méternyi távolságról félelmetesen megugatott.

Ahogy már említettem, a tiszteletadás minden kutya-ember kapcsolat kulcsfontosságú tényezője. Ha tiszteletet tanúsítasz feléjük, ők visszatükrözik azt feléd. Spike kapcsán tudtam, hogy ennek most különösen nagy jelentősége lesz. Mint mindig, az első az volt, hogy megmutassam Spike-nak: én is alfa vagyok. Továbbá az ő esetében az is kellett, hogy bemutassam: rettenthetetlen vagyok. Már a kezdet kezdetétől ennek szellemében viselkedtem: a szokásos módon észre sem vettem a kutyát. Igaz, ezúttal kiegészítettem a magatartásomat azzal, hogy nem tettem semmiféle hirtelen mozdulatot, ami még jobban felidegesíthette volna Spike-ot. A tapasztalataim figyelmeztettek, hogy ilyenkor még a legártatlanabb mozdulat is, például amikor az ember keresztbe teszi a lábát, támadásra ingerelhet egy ilyen erős jellemű állatot. Nagyon vékony határmezsgyén kellett egyensúlyoznom. Egyfelől nem mutathattam gyengeséget, ugyanakkor ellenségesnek sem volt szabad látszanom. Közben mindvégig igyekeztem a farkasfalkára gondolni. Olyan helyzetet akartam teremteni, ahol kölcsönösen tiszteljük egymás személyes terét.

A két fivér már számos helyen próbált tanácsot kérni, mielőtt hozzám fordultak. Némelyik javaslat egészen megdöbbentett. Például volt, aki egy jó verést ajánlott, mondván: "Bele kell verni az engedelmességet." Egy másik illető, a legnagyobb rémületemre, azt tanácsolta, hogy egyszerűen bámuljanak a kutya szemébe, ameddig az zavarba nem jön ettől. Szerintem azon kívül, hogy egyenesen rátámadunk, nincs biztosabb módja ennél, hogy direkt összeütközést provokáljunk ki az állatból. A rámeredés ugyanis a kihívás jele, és a Spike típusú kutyák nem restek megvédeni magukat. Szerencsére a két fivér túlzottan szerette a kutyát ahhoz, hogy bármelyik előbb említett módszert kipróbálja. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, micsoda következményei lehettek volna, ha kevésbé bölcsen döntenek.

Amikor felvázoltam nekik, mi a helyzet a kutyájukkal, látták,

hogy még nincs minden veszve. Spike kétséget kizáróan felelősséget érzett azért, hogy mind a házat, mind pedig a benne lakókat megvédje. Az ajtónál tanúsított agresszív magatartása tisztán mutatta: így kíván őrködni a bázis határánál. Nem tudhatta pontosan, mi is rejtőzhet odakint; ő csak abban volt biztos, bármi legyen is az, ő megvédi tőle a bent lakókat. Amikor már sokat beszélgettem a fivérekkel, rájöttem: Spike harapásai sokkal inkább csípések voltak, ami nem igazán lepett meg engem. Csak nagyon kevés kutya harap meg úgy valakit, hogy komoly kárt tenne benne. Ők inkább csak figyelmeztetnek ezzel. Ha egy kutya, főleg egy Spike-hoz hasonló német juhász, igazán meg akarna harapni valakit, annak borzalmas következményei volnának. Az ilyenre azt mondjuk: "Ember ne lássa!"

Spike reakciója eléggé jellemző a pásztorkutyákra, például a skót juhászra vagy a sheltie-re. Az ember hosszú ideig őrködésre, vigyázásra szelektálta őket, ehhez értenek a legjobban. Most is ezt szeretnék tenni, egy olyan környezetben, amit már nem igazán képesek felfogni, megérteni. Ahogy jobban megismertem Spike-ot és gazdáit, rájöttem, hogy agresszivitása egyre csak rosszabbodott, mivel a házban mindenki rettegett tőle. Amikor soha senki nem vonta kétségbe a vezérségét, egyre inkább megnőtt az ereje. Ezt a helyzetet gyökeresen át kellett formálni, a gazdákat meg kellett tanítanom arra, hogyan is bánjanak a hatalommal.

Az volt a célom, hogy segítsek a fivéreknek megvetni a lábukat a családi rangsor, a falka élén. Ehhez nyugodt és rettegésmentes környezetet kellett teremtenünk. Szerencsémre kiváló szövetségesre leltem ehhez a munkához a házvezetőnőben. Vannak emberek, akik teljesen természetesen és nyugodtan tudnak viselkedni egy kutya jelenlétében. Néha arra gondolok, talán ők többet megőrizhettek abból a rég elvesztett, ősi nyelvből. Ugyanakkor persze vannak olyanok is, akiket szörnyen idegesítenek a kutyák. Biztosan ismernek olyan embereket, akik lábujjhegyen, szinte a falhoz lapulva próbálnak odébb kúszni, ha meglátnak egy kutyát a közelben. Az ő idegességük persze nem marad észrevétlen a kutya előtt sem. Az igazság az, hogy a legtöbb ilyen félelem teljesen alaptalan. Ha helyesen bánnak velük, szinte mindegyik kutya ártalmatlan, senkinek nem okoz semmilyen sérülést.

Nem kétséges, a házvezetőnő melyik embertípusba tartozott. Ottlétem alatt végig jelen volt ő is, csendben végezve a takarítást, mosogatást és törölgetést. Mindazonáltal szinte rá sem nézett a kutyára eközben. És csodák csodája, Spike teljes mértékben tiszteletet tanúsított vele szemben! Még fel is ugrott a fektéből, ha a hölgy arra jött a tisztítószereivel.

A házvezetőnőt használtam fel arra, hogy az ő példáján keresztül elmagyarázhassam a fivéreknek, mit kellene nekik is tenniük. Láthatták, hogy ez a nő semmi ijesztőt nem tett a kutyával. Ám azzal, hogy egyszerűen nem hódolt be Spike-nak, elérte, hogy a kutya nálánál magasabb rangúnak tartsa őt. Ennél nagyszerűbb modellt el sem lehetett volna képzelni a fivérek számára.

Tudtam persze, hogy a feladat, amelyet eléjük állítottam, hatalmasnak tűnik nekik. Megmondtam, hogy az agresszivitást egy tízes skálán mérve az átlagos kutyák ritkán érik el a négyes-ötös értéket. Nos, Spike ezen a skálán érzésem szerint úgy a nyolcas körül lehetett. Közöltem velük, hogy a hatalom átvétele a szokásos hetek helyett inkább hónapokig fog tartani. Szerencsére buzgó tanulóknak bizonyultak, és becsületesen elsajátították a módszeremet. A következő két hét során időnként felhívtak, főképpen olyan tanácsokért, hogy bizonyos konkrét helyzetekben miként kell viselkedniük. A legtöbb esetben pontosan úgy cselekedtek, ahogy kellett, jól elkapták az elméletem lényegét.

Négy hónappal azután, hogy náluk jártam, felhívott egy rokonuk, hogy segítsek neki a kutyájával kapcsolatban. Ő mondta, hogy Spike teljesen megváltozott. A fivérek teljes mértékben urai voltak a helyzetnek. A családjuk is kezdett visszamerészkedni hozzájuk egy-egy látogatásra...

Természetesen nem mindegyik kutya olyan erős és magabiztos, mint Spike. Agresszivitásuk ettől azonban még nem kevésbé veszedelmes. Ezerkilencszázkilencvenhat novemberében fogtam hozzá egy telefonos tanácsadó programhoz a BBC rádióban, nehezen kezelhető kutyák gazdáinak. Az egyik legelső betelefonálóm egy pár, Jen és Steve voltak Driffieldből. A város úgy hetven kilométerre feküdt a lakhelyemtől. Fél évvel azelőtt magukhoz vettek egy hároméves cocker spánielt, bizonyos Jazzie-t. A kutyának meglehetősen rossz híre volt, ám ők, mint gyakorlott kutyatartók, úgy gondolták, bírnak majd vele. Erőfeszítéseiket sajnos nem koronázta siker. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Jazzie elkezdett harapni, mindkettőjüket megtámadva, amikor éppen nem volt kedve megtenni, amit akartak tőle.

Ismét meglehetősen tiszta képpel érkeztem a helyszínre, bár még sohasem láttam a kutyát. Ahogy az ajtóhoz közeledtem, hisztérikus ugatást hallottam, ám most valahogy másként, mint a magában annyira bízó Spike esetében. Ez most őrült staccato volt, már-már egy pánikba esett kutya hangja. Gyanúm rögvest beigazolódott, mihelyt a lakásba léptem. Ahogy jen és Steve üdvözöltek, Jazzie előrenyomakodott, még agresszívabban ugatva, mint addig. Testbeszéde nem is lehetett volna ellentmondásosabb, ám ami az igazi különbség volt a korábbi esettel szemben, az a kutya helyezkedése volt. Spíke gyakorlatilag a képembe mászott, míg Jazzie biztonságos, mintegy kétméteres távolságot tartott tőlem. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy ez a kutya legalább annyira meg van rémülve, mint az általa megtámadott emberek. Vonakodó alfa volt, kutya, akinek az ölébe hullott a vezérség, de aki ugyanakkor teljesen alkalmatlan volt erre a feladatra. Meg kellett őt szabadítanunk ettől a felelősségtől.

Már említettem, hogy a kutyák mindig reagálnak, ha az ő szabályaik és az ő módjuk szerint jelzünk nekik. Egyesek, mint amilyen Spike is volt, csak nagyon kelletlenül adják át a vezérséget, annyira erősek belül, hogy szinte el sem tudják képzelni, hogy ne ők legyenek a falka vezérei. Valami hasonlót láthatunk egyes politikusok esetében is... Tipikus példája volt ennek Margaret Thatcher, aki még akkor is annyira ragaszkodott a hatalom ideájához, amikor pedig már semmi esélye sem volt. Vannak azonban olyan kutyák is, amelyek egyenesen megkönnyebbülnének, ha nem kellene a vezérség ezernyi gondját cipelniük. Jazzie is ebbe a típusba tartozott.

Nekiláttam a munkának. Elmagyaráztam jennek és Steve-nek a módszeremet, és megkértem őket, haladéktalanul lássanak neki a foglalkozásoknak. Amíg beszélgettünk, Jazzie ott állt a szobában, tartva a biztos távolságot, szinte folyamatosan ugatva-hörögve. Én természetesen már immúnis vagyok az efféle zavaró tényezőkkel szemben, ám a gazdák, szokásukhoz híven, hamarosan elérkeztek a tűréshatárhoz. Kérték, hadd vigyék ki a kutyát. Én azt mondtam, próbálják elviselni, amit ők meg is tettek. Fél óra elteltével kitartásuknak meg is lett az eredménye. Jazzie hirtelen abbahagyta az ugatást, megfordult és kiment a lépcsőházba. Látványosan elvonult előttünk, majd lehuppant a legfelső lépcsőfokra, háttal nekünk. Ha egy kisgyerekről lett volna szó, biztos azt mondtuk volna rá, hogy most duzzog.

Minden helyzetben nagyon fontos, hogy hagyjuk meg a kutyának a menekülés lehetőségét, hogy ha akar, kiszállhasson. A legrosszabb az, ha sarokba szorítják az állatot. Ekkor lép életbe a maradék két lehetősége: a dermedés vagy a támadás. És itt kezdődnek a problémák is. Ezért aztán hagytuk Jazzie-t, csak üljön ott nyugodtan. Steve és Jen felvetették, esetleg vissza kellene hozniuk őt, ám én megnyugtattam őket, hogy ebben a helyzetben Jazzie pont azt teszi, amit vártunk tőle. Világosan láttam, hogy ez a kutya éppen értékeli az új helyzetet, és talán kezdi felfogni, mi is lesz a sorsa a jövőben. Azt tanácsoltam a gazdáinak, hogy többé még véletlenül se menjenek föl a kutyáért, hanem őt hívják magukhoz ilyenkor. Elengedhetetlen, ha harapós kutyákkal foglalkozunk, hogy ne hozzuk őket olyan helyzetbe, amikor csak a védekezés marad nekik.

Jazzie legalább fél óráig ült a lépcső tetején. Akkor hirtelen felkelt, lekullogott a lépcsőn, és lefeküdt a szőnyegre. Hamarosan teljesen elnyúlva hevert a lábainknál. Emlékszem, mintha hirtelen napfényözön borította volna el a szobát. Arra gondoltam, Steve és Jen életéről tovalibbentek a sötét fellegek. Az erőviszonyok mindössze egyetlen óra leforgása alatt gyökeresen megváltoztak. Hirtelen úgy látszott, Jazzie többé nem aggasztja magát semmivel az égadta világon. Már nem tartotta magát felelősnek senkiért sem a benn lévők közül. Ehelyett inkább mintha arra várt volna, hogy hódolhasson az újdonsült vezéreknek. Jen és Steve új életet kezdhetett, egy örömteli életet kutyájukkal. Később tudtam csak meg, hogy Jazzie-t mindössze napok választották el attól, hogy elpusztíttassák. Az én közbeavatkozásom valójában az utolsó szalmaszál volt a számára. Leírhatatlan örömöt és elégtételt éreztem abban a pillanatban.

Kiegészítésképpen még el kell mondanom, hogy két évvel később egyszer csak felhívott jen telefonon. Steve-vel együtt aggódni kezdtek, mert Jazzie ismét morogni kezdett az idegenekre. Nekik is odakapott a kezükhöz, amikor el akartak venni tőle valamit. Amikor kérdeztem, hogy vajon tartják-e még magukat a tőlem tanult "ötperces szabályhoz", azt felelték, hogy már nem. Ugyanis Jazzie annyira megjavult korábban, hogy úgy gondolták, lazíthatnak kissé a szabályokon.

Azt mondtam jennek, amit minden hozzám forduló gazdának mondani szoktam. Az én módszerem inkább egyfajta életmód, nem pedig egy gyors kúra. Folyamatosan szükség van rá, a vérünkké kell hogy váljon. A kialakult helyzetben az volt mégis a jó, hogy Jen és Steve képesek voltak nagyon hamar úrrá lenni az elhajláson. Azt tanácsoltam nekik, hogy mindent kezdjenek a legelejéről, és úgymond, "kapcsolják le" Jazzie-t ismét. Mindig nagyon érdekelnek azok a családok, akiknek segítettem. Így hát másnap felhívtam Jent, hogy mi történt azóta. Egyszerűen belekacagott a kagylóba. Jazzie visszatért a kedvesebbik énjéhez. Mindössze négy órába telt, és a módszeremmel sikerült eltüntetni az összes kellemetlenséget.

Mondanom sem kell, akárhányszor harapós kutyával van dolgom, felrémlik előttem Purdey története. Minden alkalommal újra végigélem a harminc évvel ezelőtti szörnyű időszakot.

Most már tudom, hogy Purdey viselkedése sok kutyára jellemző. Ugyanúgy, ahogy Spike vagy Jazzie, egy olyan feladattal viaskodott, amelyről azt képzelte, hogy az övé. Nem az ő hibája, hogy teljességgel alkalmatlan volt egy efféle súly hordozására. Amikor felugrott Tony fiamra és ráugatott, nem tett egyebet, mint rendreutasította a falka egy alacsonyabb rangú tagját. A gyermek akaratlanul is belegázolt valahogy a vezéri jogaiba, ő pedig úgy reagált, ahogy azt helyesnek látta. Az már a szerencsétlen helyszínnek volt köszönhető, hogy mindebből olyan rémes baleset származott.

Ha újraélhetném azokat a hónapokat, a mai tudásommal már teljesen másként reagálnék sok mindenre, ami később a tragédiához vezetett. Nem fenyíteném meg a kutyát, ha rosszalkodott. Tudnám, hogy azért tesz hosszú kirándulásokat a környékre, mert úgy gondolja, vadásznia kell a falkája számára. Most már képes lennék rá, hogy elvegyem tőle a vezérség minden nyűgét, és izgalmaktól mentesen, derűsen élhetné az életét, mindenféle tragédiák nélkül. Az effajta ábrándozás és múltba révedés persze csodálatos dolog, ám Purdeyn nem segíthetek már vele. Arra azonban nagyon is alkalmas, hogy hitet és elszántságot adjon, hogy erőmhöz mérten minden "Purdeyt" megmentsek, aki az utamba kerül. Ez a késztetés akkor a legerősebb bennem, amikor az eseményeknek gyermekek is szenvedő alanyaivá válnak.

Meg vagyok győződve arról, hogy a kutyák másként tekintenek a gyermekekre, mint a felnőttekre. Szerintem ennek két oka van. Az első, hogy a gyerekek még inkább képesek zavarba ejteni a kutyákat, mint a felnőttek. Könnyen beláthatjuk, miért van ez így. A gyerekek hadarnak, gyorsan mozognak, és a viselkedésük kevésbé kiszámítható. Ahogy azt már említettem, a kutyákkal való jó kapcsolatteremtés alapvető eszköze a nyugalom és a következetesség. A gyerekek nem arról híresek, hogy mindezen tulajdonságokkal rendelkeznének.

A második ok, ha lehet, még nyilvánvalóbb. A gyerekek a szó szoros értelmében közelebb vannak a kutya szintjéhez. A kutya ezért egyszerre lát bennük nagyobb fenyegetést, ám ugyanakkor olyan teremtményt is, akinek különösen nagy védelemre van szüksége. Főképp az előbbi jelent aztán sok gondot jó pár kutyatartónak. A véleményem egyértelmű ebből a szempontból: a nagyon kis gyermekeket és a kutyákat el kell különíteni egymástól, és legfeljebb felügyelet mellett szabad összeengedni őket. Mindkettőjüknek térre van ugyanis szükségük, ahol kifejleszthetik a megfelelően összeillő, alkalmazkodó viselkedésformáikat. Adjuk meg nekik ezt a teret!

Ugyanakkor egy olyan kutya, amelyik védi, óvja a gyermekeinket, feltétlenül szívet melengető látvány. Nem hiszem, hogy van ennél varázslatosabb kötelék. Elképesztő, milyen erős tud lenni ez a kapocs. Magam is átéltem ilyesmit, évekkel ezelőtt, Donna nevű kutyámmal. De még az effajta kapcsolat is okozhat nehézségeket. Erre azonnal rájöttem, amikor Bennel, egy erőszakos, fekete keverék kutyával kezdtem foglalkozni. Ben gazdái, Carol és John, valamint kilencéves fiuk, Danny, a lancashire-i Salfordban laktak.

Ben egyszerűen imádta a kisfiút, és dühödten védelmezte. A legagresszívebben John apjával, vagyis Danny nagyapjával szemben lépett fel. Persze nem volt nehéz kideríteni, hogy miért. A nagypapa igen messze, Walesben lakott, és csak ritkán, rendszertelen időközönként látogatta meg a családot. Amikor azután megérkezett, szinte beborította az unokáját szeretetével, kényeztetésével. Ben természetesen mit sem sejtett az e mögött lévő rokoni kapcsolatról, és az öregemberben egyszerűen fenyegetést látott, ami ellen meg kell védeni Dannyt. Olyannyira támadólag lépett fel, hogy a nagypapa többször egy karosszékbe szorítva találta magát, ahonnét mozdulni sem tudott, olyan ádáz hörgéssel és vad pillantásokkal acsarkodott rá a kutya.

Az ilyen helyzetek a végsőkig meg szokták terhelni egy család tűrőképességét. Megindul a vádaskodás és féltékenykedés. A gazdákat azzal gyanúsítják, hogy jobban szeretik a kutyájukat, mint a saját véreiket. Nagyon veszélyesek az ilyen események. Szerencsére megint olyan emberekkel volt dolgom, akik megértették, mit akarok, és hogyan kell viselkedniük ennek érdekében. A felnőttekkel kezdtem, oly módon, ahogy azt már eddig is bemutattam. Elég jól ment nekik a "szívélyes köteléképítés". Ám tudtam, hogy most Danny bevonása lesz a folyamat kulcslépése.

A módszerem szempontjából a gyermekek kritikus pontnak számítanak. Nem szoktam csodálkozni azon, hogy az ő számukra nehezen érthetőek azok a megfontolások, amelyeket én tanítok. Már mondtam, hogy a legjobbnak azt tartom, ha a nagyon kis gyerekeket különválasztjuk a kutyáktól, ha már nagyon vadul játszanak. Azonban a három-négy évnél idősebb gyermekek már általában képesek felfogni a dolgok lényegét, és együtt fognak működni velünk, főleg akkor, ha a módszert mint valami játékot mutatjuk be nekik. Tapasztalataim szerint a kicsik nagyon hamar megtanulják, hogy ne vegyenek tudomást egy hozzájuk siető kutyáról. Persze a gyerekek hamar ráunnak a legtöbb játékra, így lehet, hogy ezt a "játékot" is szeretnék majd abbahagyni. Mindenképpen a szülők belátására van bízva, hogyan ítélik meg az ilyesfajta helyzeteket.

Danny esetében nem haboztam őt is szerepeltetni a terápiában. Mindentől eltekintve, egyszerűen nélkülözhetetlen volt a segítsége ebben a speciális helyzetben. Persze könnyű elképzelni, milyen nehéz volt megállnia, hogyne simogassa a továbbiakban Bent. Amikor ismételten kértem, hogy hagyjon fel ezzel, elmondta, hogy már megpróbálta, de számára nagyon nehéz így viselkedni a legkedvesebb játszótársával. Ekkor azután (persze a szülők hozzájárulásával) elmeséltem neki a lehetséges fejleményeket. Nagyon gyengéden ugyan, de értésére adtam, hogy ha a dolgok a régi módon folytatódnak, Ben már nem sokáig lehet a pajtása. Nem az volt a célom, hogy összetörjem a kisfiú lelkét, hanem hogy megértessem vele a lényeget. Szerencsére ez sikerült is, és a továbbiakban Danny mindannyiszor zsebre dugta a kezét, valahányszor csak Ben közelében tartózkodott.

Két órán keresztül tartott a próba, mialatt Ben mindennel megpróbálkozott, csak hogy a család figyelmét magára vonja. Bevallhatom, hogy a vége felé már mindannyian kezdtünk meglehetősen idegessé válni. És ekkor hirtelen Ben megmutatta, hogy nem hiába vesztegettük az időnket. A kutya láthatóan kimerítette a figyelemfelkeltő magatartáskészletét, és lefeküdt a kandalló elé, ahol a kedvenc pihenőhelye volt. Amikor ezt láttam, már tudtam, hogy rájött, itt most hiába töri magát. A légkör érezhetően megenyhült, és a nagypapa, felállva a karosszékből, odament az unokájához. Ahogy odaért hozzá, szinte automatikusan kinyúlt és rátette a kezét a kisfiú vállára. Ben mozdulatlanul feküdt a kandalló előtt. Amikor eljöttem tőlük, a kutya miatti ideges hangulat látványosan semmivé foszlott. Két héttel később beszéltem velük, és ők büszkén újságolták, hogy azóta sem történt semmiféle kellemetlenség. Danny a jövőben már többször számíthatott a nagypapa látogatásaira...

 

Több mint testőr - amikor az őrzés
már terhes

A kutya teljesen megérdemelten vívta ki az "ember legjobb barátja" címet. Nemcsak szórakoztató és megértő társunk, hanem a puszta megjelenése, párosulva figyelmes, gondoskodó természetével, sokunkban kelti a biztonság érzetét is. Ugyanakkor a legtöbben tapasztaltuk már azt is, hogy a legszelídebb négylábú is őrjöngő fúriává változhat, amikor szeretett gazdáját veszélyben érzi.

A házikedvencek védelmező ösztönei azonban nem jelentenek feltétlen jótéteményt, főleg akkor, ha a családon belül törnek elő. Nagyon sok olyan esetem volt, amikor a kutya túlzott ragaszkodása egyes családtagokhoz nagyon sok baj forrásává vált. A legszélsőségesebb példát a Toby nevű springer spániel szolgáltatta, aki Grimsbyben élt gazdáival, Jimmel és Debbie-vel. Toby Debbie iránti védelmező ösztönei éjszaka működtek a legintenzívebben, olyannyira, hogy egy idő múlva Jim és Debbie már rettegtek a lefekvéstől.

Napközben Toby teljesen jól nevelt kutya volt, ám éjjelre valósággal átalakult. Amikor a pár nekilátott leoltogatni a házban a lámpákat, és elindultak az emeleti hálószoba felé, Toby megelőzte őket, berontott a hálóba, és felugrott az ágyra. Debbie-t minden további nélkül hagyta lefeküdni, ám ha Jim akár csak egy lépést is tett a2 ágy felé, Toby riasztó hörgésekkel és morgással adta tudtára a nemtetszését. Olyannyira elszántnak tűnt feleség és férj elválasztásában, hogy Jim már-már attól tartott, meg fogja harapni őt a saját kutyája.

Jim már minden cselt bevetett, hogy megelőzze a kutyát az ágyén folyó versenyfutásban. Volt, hogy lopva megpróbált felosonni a lépcsőn már jóval Debbie előtt, de az is előfordult, hogy a kutya figyelmét igyekezett eltéríteni valami színlelt ribillióval a ház egy másik részén. Így például Jim elkezdett dörömbölni a hátsó ajtón, mintha valaki jött volna, és amikor a kutya odaszaladt, a férj ész nélkül rohant az ágy felé, szinte fejest ugorva a paplan alá. Ez egy darabig még mókásnak is tűnhetett, ám amikor Jim és Debbie végül felhívtak engem, a dolog már korántsem volt ennyire vicces.

Kevés olyan tulajdonságot ismerek még, ami annyira mélyen és erősen gyökerezne a kutyában, mint a Toby által is mutatott védelmező ösztön. Viselkedése ezért lehetett olyan elszánt és heves, akár a féltékeny vőlegényé, amikor felbukkan jegyese mellett egy csábító harmadik. A dolog mégsem érthető meg egykönnyen, hacsak nem a farkasfalka törvényeiből indulunk ki újból. Ahogy azt már elmondtam, a falka élete az alfa-pár uralmára alapozódik. Ennek a két állatnak olyan nagy hatalma van, hogy a szaporodási jog is egyedül az övék. A lényeg tehát az, amikor felismerjük, hogy Toby, a család egyedüli kutyája, amely magát vezérnek tekintette, partnert választott magának "emberi alárendeltjei" közül. Választása pedig Debbie-re esett Jim helyett. Toby számára ezt követően a két ember intim közelsége teljesen elképzelhetetlen volt. Amikor Jim (az ő "alattvalója") meg akarta osztani az ágyat az ő alfa-párjával, Debbie-vel, ez ellenkezett mindazon szabályokkal, amelyek Toby világképét megszabták. Ha erről az oldalról szemléljük a dolgot, rögtön érthetőbbé válik, miért volt annyira erőszakos a kutya. A dolgot csak tovább súlyosbíthatta, hogy Toby valószínűleg tisztában volt azzal, hogy Jim férfi, Debbie pedig nő.

Mindig bele szokott telni egy kis időbe, amíg a gazdák elfogadják az érveimet és az általam felállított kórképet. Jim és Debbie is nehezen tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy Tobyt ténylegesen úgy kell elképzelniük, mint egy féltékeny barátot, aki megpróbálja leradírozni riválisát a pályáról. Ahogy tovább magyaráztam nekik, és amikor aztán elkezdték alkalmazni a módszeremet, már belátták, hogy valószínűleg igazam van. Az első, amire megkértem őket, hogy ne engedjék be Tobyt a hálószobájukba. Nem azért mondtam ezt nekik, mintha bármilyen különösebb kifogásom lenne az ellen, hogy a kutya a gazdával egy helyiségben aludjék. Azt ugyan már nem szeretem, ha a kutya az ágyban alszik, de különben miért ne oszthatná meg a gazdával a helyiséget, ha az az embernek is örömet okoz?

Arra az esetre, ha Toby a tudtuk nélkül mégis besurranna valahogy a hálószobába, azt tanácsoltam nekik, hogy jutalomfalat segítségével csalogassák ki onnét. Ha netalántán felugrana az ágyra, amikor a férfi ott fekszik, Jimnek el kell kezdenie forgolódni, hogy a kutya ne tudjon kényelmesen elhelyezkedni. Az nagyon fontos volt, és ezt hangsúlyoztam is, hogy a kutyát soha ne dobják ki erőszakkal az ágyból. Az erőszakos fellépés harcra ingerelhette volna a kutyát, ezt pedig mindig el kell kerülni. Sokkal hatásosabb, ha a kutya a saját belátásából dönt a távozás mellett. Toby viselkedése hamarosan meg is javult, így Jim és Debbie házába (és ágyába) visszaköltözött a nyugalom.

A kutyák hihetetlenül értelmes állatok, rengeteg módszerük van uralkodói pozíciójuk megtartására. A Tobynál tapasztalt csak egy volt ezek közül. Számtalan kutyával volt már dolgom, amelyek egy másik érdekes trükköt fejlesztettek ki. Ezek menet közben mindig finoman nekitámaszkodtak a gazdájuknak. Előrehaladottabb állapotában ez a magatartás szinte teljes mértékben képes meggátolni a normális közlekedést.

Könnyű megérteni, mi is történik egy ilyen helyzetben. A kutya megpróbálja irányítani a gazdáját, rákényszeríteni a saját akaratát, egyszóval kifejezésre juttatja, hogy ő itt a vezér, senki más. Ez természetesen nem helyes, és nem szabad hagynunk, hogy így folytatódjon tovább. Az igazság az, hogy nemigen találkoztam ezzel a problémával, amíg nem kezdtem el népszerűsíteni a módszeremet szélesebb körben. Azóta sokkal több érdekes esettel találkoztam, ebből a szempontból Zack, a német juhász története a legemlékezetesebb a számomra.

Susie, Zack gazdája nagyon szeretett a kutyája mellett üldögélni a földön. Normális esetben persze kevés szebb és természetesebb dolog van, mint igazán meghitt közelségbe kerülni azzal, akit nagyon szeretünk. A bajok ott kezdődtek, amikor Zack már túlzásba vitte a szeretetet. Amikor Susie a földre telepedett, Zack nemcsak hogy nekidőlt, hanem szépen keresztbe feküdt a lábain, mintegy a földhöz szegezve gazdáját. Magam is láttam ezt, amikor ellátogattam hozzájuk. Abban a pillanatban, amikor a nő elhelyezkedett, a kutya egy szemvillanás alatt rátelepedett. Susie egy darabig még fel tudta húzni a térdeit, de azután Zack szépen lenyomta őket, kihasználva a testsúlyát. Ezek után valósággal elterült Susie lábán. A német juhászok erős, nagy testű kutyák, Susie pedig vékony kis asszony volt. A szó szoros és átvitt értelmében is Zack foglyának számított, aki nem mehetett sehová a kutya "engedélye" nélkül. Hogy a helyzetet még jobban kihasználja, Zack ekkor a hátára fordult, hogy Susie megvakargathassa a hasát. Hamarosan megtudtam, hogy mindez rendszeres és bevett része volt a kettős mindennapjainak.

Zack nyilvánvalóan sikeresen elérte, hogy rákényszerítse akaratát a gazdájára. Ahogy ott ültek előttem a földön, először is megkértem Susie-t, hogy hagyja abba a kutya hasának vakargatását. A nő vonakodott így cselekedni, mondván: "Akkor rögtön ideges lenne és elkezdene morogni rám." Hát meg kell adni, a csiklandozás abbamaradására Zackból nyomban elég vészjósló hangok törtek elő. Susie végül megértette, mit szeretnénk elérni, és kitartóan munkálkodott azon, hogy megszabaduljon négylábú béklyójától. Kihúzta lábát a kutya alól, és egyszerűen odébb sétált. Ezek után nekilátott, hogy gyakorolja a jól bevált "szívélyes köteléképítést", különös tekintettel arra, hogy nyomban keljen fel, mihelyt a kutya megpróbálna rátelepedni. Minden ilyen alkalom egy lépést jelentett a teljes felszabadulás felé. Zack gyorsan felfogta, hogy vége az uralmának, és most már Susie minden kellemetlen kényszert mellőzve telepedhetett le mellé a padlóra.

Szerintem már mindannyian jártunk olyan ház közelében, ahol egy túlzottan is őrző-védő hajlamú kutya uralkodott. Az ilyen állat a közeledő idegen első jelére felpattan, őrületes ugatásban tör ki, és a lehető legnagyobb hűhót csapja, fel-alá száguldozva a fal vagy a kerítés mentén, amely birodalma határát jelenti ő és a "betolakodó" között. Az üzenet világos: "Hé te! Veszedelmesen közel jöttél a területemhez! A saját érdekedben jobban teszed, ha elkotródsz!" Nagyon sok ember meg is fogadja e tanácsot, és messze elkerüli az efféle helyeket.

Az ilyesfajta viselkedés, kiváltképp, ha egy nagy termetű, erős, mérges kinézetű és agresszívan hangos kutya az elkövető, igencsak zavarja az arra járókat. Sokan megtorpannak, sőt akár kitérőt is tesznek, hogy ne kelljen átélniük az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket. Különösen a gyerekek szoktak megrémülni az ilyen kutyáktól. Sajnos szinte mindenütt élnek olyan kutyatartók, akik éppen hogy büszkék harcias ebeikre és az efféle erőfitogtatásra. És sajnos vannak olyan járókelők is, akik szándékosan hergelik a kutyákat, mert beteges vágyaikat élik ki a szinte őrjöngésig heccelt állatokat nézve.

Az esetek túlnyomó többségében azonban ezek az események éppannyira terhére vannak a kutyának és gazdájának, mint az utcán haladóknak. A probléma gyökerét én az úgynevezett "határ menti rohangálásban" látom, ami nyilvánvalóan a territoriális magatartásból ered. A kutya, amelyik vezérnek hiszi magát, minden arra járóban a falka területére hatoló, potenciálisan veszedelmes betolakodót lát. Hosszú évek munkája alatt már jó pár olyan kutyát láttam, amelyet szinte összeroppantott a területvédelem óriási és jórészt "képzelt" felelőssége. Eszembe jut egy eset, amikor egy ilyen kutya körbe-körbe szaladt a kerítés minden oldala mentén. A szegény pára csak rohant és rohant, egyre szűkebb köröket rótt, végül szinte maga körül pörgött az őrjöngésig fokozódott idegességtől. A jó hír azonban az, amit a következő két történettel részletesen be is mutatok mindjárt, hogy a határszéli rohangálást meglehetősen egyszerű kikezelni a kutyákból.

Az első eset főszereplője egy Mary nevű hölgy és az ő Tess névre hallgató border collie-ja. Saroktelken laktak, így hát szinte folyamatos jövés-menés zajlott a kerítés mellett. A fő gondot mégis az egyik szomszéd hölgy jelentette, akinek szintén border collie-ja volt, amelyet minden reggel azonos időben sétáltatott az utcán. Tesst a végsőkig felkavarta ez a látvány. A kutya tiszta erejéből rohangált a kerítés mentén, ugatva és acsarkodva a kívül elhaladó párosra. Igazság szerint a kutyasétáltató szomszéd még hergelte is Tesst azzal, hogy hagyta a saját kutyáját, hadd ugráljon az is és hörögjön befelé a kerítésen. Mary mindent megpróbált, hogy úrrá legyen a helyzeten - ám mindhiába. Amikor telefonált nekem, már eljutott a béketűrés legvégső határáig.

Mary az összes szokásos hibát elkövette. Így például állandóan kiabált Tess-szel. Ha a gazda azt üvölti, "Fejezd be!", ezzel csak azt éri el, hogy a kutya még véletlenül se hagyja abba a nemkívánatos viselkedést. Az effajta közbeavatkozás csak megerősíti a kutyát a dolgában, és tovább hergeli az állatot. Megkértem Maryt, kezdjük a legelejéről, a "szívélyes köteléképítéssel". Ezenfelül azt is kértem, hogy legalább egy napig ne engedje ki Tesst, amíg a terápia el nem kezd hatni. Azért volt minderre szükség, mert így a vezéri pozícióját megerősítő Mary ettől fogva sokkal erősebb hatással tud lenni a kutyájára, amikor arra szüksége lesz.

A valódi próbára pár nap múlva került sor, amikor Mary reggel kiengedte Tesst. Hamarosan fel is bukkant Tess régi ellenfele az utcán, és a kutya a megszokott módon nekilátott a rohangászásnak és ugatásnak. Mary feladata az volt, hogy hárítsa el a felelősséget a kutyájáról azzal, hogy maga indul "a határt megvédeni". Ehhez Marynek ki kellett terjesztenie az addig csak a házon belül gyakorolt kérés-jutalom módszert a kertre is. Tess olyan állapotban volt addigra, hogy alig vette észre a gazdáját, amikor az odalépett a háta mögé. Én már számítottam erre, ezért azt tanácsoltam a nőnek, először érintse meg a kutya nyakörvét, majd adjon neki rögtön jutalmat. Amikor ilyen nehezen kezelhető és idegesítő szituációkra kerül sor, azt szoktam javasolni a gazdáknak, hogy olyan jutalomfalatot használjanak, amely szerintük a legjobban ízlik a kutyának. Én személy szerint a sajtra esküszöm, mert nagyon szeretik a kutyáim, ám csak ritkán kapnak belőle. Az igencsak kedvelt falatok hatékonyan segítik a kutyákat, hogy bizonyos (kívánatos) viselkedésformákat összekapcsoljanak a kellemes következményekkel. Marynek tehát magára kellett vonnia Tess figyelmét. Amikor ez sikerült, a már tanult csalogatási módszerekkel el kellett hívnia a kutyát a kerítéstől. A következő napon is így cselekedett, szép finoman elcsalva Tesst az idegesítő helyszínről. Ezt a problémát most nem sikerült gyorsan megoldanunk, hosszabb időre volt szükség. A negyedik napra azonban Tess már annyira lehiggadt, hogy észrevette Maryt, amint az elindult felé a kerítéshez. Hamarosan Marynek már csak az út háromnegyedét kellett megtennie, és Tess már szaladt is hozzá a jutalomfalatért. A kutya láthatóan kezdte felfogni a lényeget.

Egy hét elteltével már az is elég volt, ha Mary megjelent a ház ajtajában, a lépcső tetején, ami tizenöt méterre volt a kerítéstől. Tess továbbra is megugatta a másik kutyát, azonban most már korántsem olyan őrült dühvel. Azonkívül, amint meglátta gazdáját a lépcső tetején, odaszaladt hozzá, és az ugatásnak vége szakadt. Még pár nap, és már oda sem ment a kerítéshez. Kelletlenül ugyan vakkantott párat, ám most már csak a kert közepéről. Végül aztán Tess és a másik kutya teljes nyugalomban élhettek tovább, a reggeli tombolás megszűnt egyszer és mindenkorra.

Mostanában viszonylag kevés kerítés mellett őrjöngő kutyával akadt dolgom. Kathy és Susie, a két schnauzer esetében azonban egyszerre több állatot kellett lecsillapítanom. Szokatlan elhelyezkedésű telken laktak, ezért rendkívül hosszú "határszakaszt" kellett védeniük. Ez a telek hosszában húzódott legalább húsz, teraszosan kiképzett kertes ház mögött. Ez azt jelentette, hogy rövid oldalával az összes ház kertje Kathy és Susie otthona felé nézett. Akármelyik szomszéd jött is ki a kertjébe, a két schnauzer azonnal akcióba lépett. A szomszédok teljesen érthető módon nem lelkesedtek az effajta népszerűségért. Természetesen a gazdák számára is kényelmetlenséget jelentett ez a helyzet, hiszen nem vágytak ennyi kellemetlenségre a kutyák miatt.

Emlékszem, egy forró nyári estén látogattam meg őket. Eleinte eléggé kételkedtek, hogy képes leszek boldogulni a kutyáikkal. Szerencsére Susie és Kathy gyorsan a segítségemre siettek, hogy bebizonyítsam az igazamat. Az, hogy egyszerre két kutya is volt, persze okozott némi nehézséget. Attól a perctől kezdve, hogy beléptem hozzájuk, a már bevett módon sugároztam magamból a vezérség és felsőbbrendűség egyszerű, ám hatásos jeleit. Úgy egy órával később zaj hallatszott valamelyik szomszédos kertből, és a két kutya elviharzott a kerítés irányába. Nem kiabáltam utánuk, csak odamentem az ajtóhoz, és szépen hívtam őket vissza. A tulajdonosok szinte szájtátva bámultak, ahogy a schnauzerek sarkon fordultak és odaszaladtak hozzám, a nekik kínált jutalomért. Azt már mondanom sem kell, gazdáik ettől a perctől kezdve mélységesen hittek minden szavamnak.

Persze a gazdák esetében már nem volt olyan drámai a hatás, mint amikor én hívtam magamhoz a kutyákat. A gazda számára ugyanis mindig több időt vesz igénybe, amíg sikerül újraformálnia a kutyájához fűződő viszonyát. Addig nem fognak nagy változásokat tapasztalni, míg a köteléképítés be nem fejeződött, és a kutya tisztában nem lesz új helyével, lejjebb a rangsorban. Minden a következetességen és a türelmen múlik. A mostani esetnél arra is megkértem Susie és Kathy gazdáit, hogy beszéljenek a szomszédokkal, és kérjék meg őket, hogy segítsenek a kutyák átnevelésében. Amíg a módszeremet alkalmazzák, a szomszédoknak az volt a feladatuk, hogy egyáltalán ne vegyenek tudomást a kutyákról. Szerencsére a szomszédok megértőnek bizonyultak, és együttműködésüknek hamarosan meg is lett az eredménye. A kutyák lassan, de biztosan kezdtek formálódni, egyre inkább felhagyva a kerítés melletti acsarkodással. Egy hét leforgása alatt a schnauzerek teljesen közömbössé váltak a szomszédoktól jövő zajokra. A nyár hátralévő részét mind a tulajdonosok, mind pedig a szomszédaik sokkal kellemesebb környezetben tölthették.

 

Föl-1e - felugrálós kutyák

Vannak olyan gazdák, akik képesek leszoktatni kutyájukat a felugrálásról, mások pedig (többnyire aprócska kutyusok tulajdonosai) elbűvölő szokásnak tartják ezt. Többnyire azonban csupa bosszúság emiatt az élet, gondoljunk csak a sáros mancsnyomokra a ruhánkon, valamint a kezünkből kilökött és szanaszét szóródó holmikra. Számomra mégis a gazda és kutya közötti megértés hiánya okoz szenvedést az efféle jelenetek láttán. Kölcsönösen nem értik ugyanis, mit szeretne a másik. Az én szerepem itt is a közvetítőé, vagy ha úgy tetszik, a tolmácsé lesz.

Voltaképpen minden páciensem emlékezetes a maga módján. A legfelejthetetlenebb mind közül talán mégis Simmy, ez a fakó színű keverék kutya, amely külsejét tekintve talán leginkább egy whippet és egy terrier között volt félúton. Alan és Kathy, Simmy gazdái a lincolnshire-i Scunthorpe-ból akkor hívtak fel telefonon, amikor már a türelmük végére értek. Elmondásuk alapján Simmy legfőbb hibája az volt, hogy felugrált a házba érkező látogatókra. A felugrálás szerintem is a kutyák egyik legutálatosabb szokása. Ebből rögtön újabb ízelítőt kaptam, amikor először találkoztam Simmyvel.

Amint beléptem a házukba, Simmy felágaskodott, és mindent megtett, csak hogy elérje az arcomat. Természetesen már nagyon sok ilyen kutyával volt dolgom. Simmyt nem is maga a viselkedése tette különlegessé, hanem az atletikus ügyesség, ahogyan próbálkozott. Szerintem nem volt magasabb, mint harmincöt centiméter, ám mégis jóval egy méter fölé tudott ugrani, amikor a szemem magasságába akart jutni. Még figyelemreméltóbb volt, hogy ezt a pattogást szinte szünet nélkül képes volt folytatni. Tulajdonképpen tökéletes keveréke volt a két fajtának, melyben a whippetek rugalmassága és ügyessége elegyedett a terrierek kitartásával. Tigris jutott eszembe róla a Micimackó szereplői közül. Simmy legfőbb tudománya a szökdécselés volt. A gazdái elmesélték, hogy minden vendéggel ezt teszi, soha el nem fáradva, és nem számít az sem, az illető áll-e vagy pedig ül. Ugye nem kell ecsetelnem, milyen idegesítő és kellemetlen magatartás ez? A tulajdonosok láthatóan a kiborulás szélén voltak. Tudtam, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolgom.

Ahogy már mondtam, a testbeszéd rendkívül fontos a kutyák kommunikációs eszköztárában. A fölugrálás jelentése pedig egyszerű és világos. Megértéséhez azonban ismét a farkasok világához kell fordulnunk. A kutyafélék a saját fizikai megjelenésükkel tudatják fensőbbségüket, előkelő rangjukat. Ez az eszköz természetesen nekünk, embereknek is a rendelkezésünkre áll. Ha nem hisznek nekem, gondoljanak csak két bokszolóra a mérkőzés első pillanataiban, ahogy egymást méregetik. Mind a ketten a puszta megjelenésükből próbálnak előnyt kovácsolni, mielőtt még a tulajdonképpeni küzdelem megkezdődne. Mind a ketten ugyanazt próbálják üzenni a másiknak: "Én vagyok a főnök, és ezt mindjárt meg is mutatom neked!"

A farkasoknál azonban több ez, mint puszta pózolás. A kisfarkasok már egészen fiatalon gyakorolni kezdik, az alomban is megfigyelhető a kölykök felugrálása. Ahogy a kis állatok egyre rutinosabban játszanak, megpróbálnak testük első felével fölébe kerülni a letepert játszótárs legfontosabb testrészeinek, vagyis a feje és nyaka fölé. Ennek a póznak azután egész életükben fontos szerepe lesz. Ez a hatalom és vezérség pozitúrája.

A felnőttek falkájában az alfa-pár ezt a pózt használja arra, hogy beosztottjait emlékeztesse a helyükre a ranglétra alacsonyabb fokain. Ugyanez a rituálé ismétlődik meg például a vadászat után. A visszatérő vezérek ráhajtják nyakukat az alárendelt létfontosságú tarkótájékára, kifejezve ezzel mindenható erejüket. A mondanivalója ennek a mozdulatnak a következő: "Le tudlak győzni, sőt ha kell, meg is ölhetlek! Emlékezz rá, hogy a vezér én vagyok." Hogy Simmy problémáját megoldhassam, nekem is hasonlóan erőteljes jelzéseket kellett adnom. A legtöbb esetben módszerem révén nagyon könnyű leszoktatni a kutyákat a felugrálásról. A lényeg, hogy sohasem szabad törődni ezzel a viselkedéssel. Ha a kutya felugrik előttünk, lépjünk hátra, majd pedig távolodjunk el tőle. Ha nincs elegendő tér körülöttünk, vagy pedig túlzottan vehemens a kutya, egyik kezünkkel finoman toljuk el magunktól. Az a legfontosabb, hogy közben ne szóljunk a kutyához, de még csak ne is nézzünk a szemébe. Emlékezzünk arra, hogy nem szabad behódolnunk a vezéri próbálkozásainak.

Mindazonáltal Simmy elképesztő igyekezete még engem is megdöbbentett. Ennek ellenére sem voltam hajlandó kizökkenni szokásos "belépőm" ritmusából. Ahogy belül kerültem a lakásajtón, látványosan hanyagoltam a kutyát. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy leírja az ember. Időnként sikerült egész egyszerűen a képembe nyomnia a pofáját. Ez volt az a pillanat, amikor Alan (teljesen érthetően) elvesztette az önuralmát. Kinyújtotta a kezét, hogy megragadja Simmy nyakörvét, és a kutyát erővel lenyomja a földre. Én gyorsan közbeléptem, kérve őt, hogy ne tegye ezt, hiszen kulcsfontosságú, hogy a kutya maga tanuljon meg önkontrollt gyakorolni. Azt szerettem volna, ha magától teszi a dolgokat, nem pedig azért, mert a gazdája kényszeríti rá. Nem kétlem, hogy nehéz volt Alannek teljesítenie a kérésemet, ő mégis megtette. Miközben Simmy folytatta a pattogást, én szép nyugodtan elbeszélgettem a gazdáival, mit sem törődve a kutyával. Mondandóm lényege dióhéjban az volt, hogy Kathy és Alan soha ne vegyen részt a fölugrálási rituáléban. Ez azt jelenti, hogy ne reagáljanak, ha Simmy felugrik rájuk vagy másvalakire. Ha ugyanis leállnak a kutyát fegyelmezni, ezzel mintegy elismerik, hogy hatalma van fölöttük.

Egyre csak beszélgetve a tulajdonosokkal, lassan besétáltunk a nappaliba. Eközben Simmy végig ott hátrált előttem, folyamatosan felfelé szökdécselve. Teljesítménye legalábbis Oscar-díjat érdemelt volna. Én pedig pontosan ezt akartam tőle, hogy tegye. Hamarosan azonban mégis megváltozott valami a magatartásában. Meg kell mondanom, hogy a legokosabb kutyákkal a legnehezebb boldogulni. Ők valahogy folyamatosan azon töprengenek, hogy mi az oka az eseményeknek. Valahogy így: "Ugyan miért tennék úgy, ahogy te akarod? Miért ne tehetnék úgy, ahogy én szeretném?" Simmy minden kétséget kizáróan okos kutya volt. Ezért aztán, amikor látta, hogy az eddigiekkel semmi hatást nem ért el, taktikát váltott, és hangosan elkezdett ugatni engem. Szegény gazdái újból elkezdtek aggódni és szégyenkezni miatta. Ám én továbbra is rendíthetetlen maradtam, és levegőnek néztem Simmyt. A gazdáit pedig megnyugtattam, hogy a kezelés hamarosan hatni fog.

Úgy negyedóra elteltével Simmy ereje végül lankadni kezdett. Rájött, hogy mutatványaival semmire sem megy, úgyhogy szépen elnyúlt a lakás egy távoli zugában. Ha ez lett volna a második világháború, ez a pillanat egyenértékű volt a normandiai partraszállással. A döntő ütközetet megnyertük, ám a háborúnak még korántsem volt vége. Simmy tíz percen belül visszatért. A közbeiktatott pihenő alatt valószínűleg az eseményeken töprengett, és úgy döntött, a dolog megér még egy próbálkozást. Újabb szökdécselés és ugatóroham vette kezdetét. Az ugrándozás most azonban már csak fél percig tartott, az ugatás pedig talán kétszer addig. Miután látta, hogy változatlanul egy pillantásra sem méltatom, ismét elkullogott.

Már nagyon sokszor tanúja voltam annak a folyamatnak, amin most Simmy is keresztülment. Ráébredt, hogy a környezetében alapvető változások történtek. Ahányszor csak visszajött, arra spekulált, hogy csak sikerül találnia egy repedést az új vezérjelölt sebezhetetlennek tűnő páncélján. Ismertem olyan kutyákat, amelyek vagy egy tucatszor is megpróbálkoztak ezzel, mielőtt feladták volna. Elszántságuk minden egyes alkalommal kisebb lett valamennyivel. A végén pedig már csak valamiféle szánalmas kis vinnyogásra futotta az erejükből tiltakozásképpen. A siker kulcsa pedig az, hogy emlékezzünk: az ötperces szabály gyakorlása csak akkor következhet, ha a kutya kifogyott ebből a repertoárból. Ha idő előtt próbálunk a kutyával kommunikálni, kudarcra ítéltetünk.

Kathy és Alan hamarosan már maguk is használhatták a módszeremet, sikerrel alkalmazva a köteléképítés négy szabályát, hogy átvehessék a vezérséget Simmytől. Számukra különösen az volt a fontos feladat, hogy a kutyát megszabadítsák a látogatók fogadásának felelősségétől. Ezt persze úgy kellett tenniük, hogy alkalmazkodjanak a vendég vérmérsékletéhez is. Ha az idős nagymama érkezett, Simmyt bezárták egy másik szobába. Amikor Alan testvére jött, neki az ajtóban kellett találkoznia Simmyvel. Ha azonban a kutya elkezdett föl-le ugrálni, azonnal faképnél hagyták őt. Az üzenet világos volt: nem a kutya feladata, hogy az effajta helyzetekben kezdeményezzen. Ő csak maradjon szépen veszteg, és törődjön a saját dolgaival. Többé már senki sem állt le vele vitatkozni egy ilyen szituációban. Simmy pedig, hasonlóan a többi okos kutyához, gyorsan megtanulta a leckét. Alan és Kathy vendégeit nemsokára már csak egy pillantással köszöntötte a kutya. A szökdécselés immár a múlté volt, és szerintem senki sem bánkódott emiatt.

 

Oldal: Jan Fennell Kutyapszichológia vagy Tanuljunk meg kutyául 3.
M & B KUTYAKOZMETIKA -TACSKÓ SZALON - GOLDENDAX - © 2008 - 2024 - mbkutyakozmetika.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat